ROMZSA TÓDOR FÖLDI MARADVÁNYAI KÜLÖNÖS MEGTALÁLÁSÁNAK TÖRTÉNETE (2.)

766

Biztosan e századi temetkezésnek látszik, meglehetősen szegényes a korhadt fakoporsó, viszonylag épek a textíliák. Közben előkerül a hiányzó pofacsontrész, némi foghiánnyal – csak nem a merénylet során kivert fogak helye? —, a megmaradt fogak egészségesek, nincsenek lekopva – gazdájuk alighanem fiatal volt…
Előhúz egy meglehetősen nagy darabot a miseruhából, vörösnek látszik, előrenyúl a feltételezett kézelő irányába, mintha bordacsontokat tapintana, kissé hitetlenkedve, Tamás kései utódjaként veszi észre, hogy belülről, a mellkas belsejéből érinti őket. Keze közvetlenül a mellkas fölött folytatja a tapogatózást, a kézelőt viszonylag közel találja, kiveszi. Valahonnan nagyon ismerős a domborúan hímzett, kerek gyöngyökkel díszített kereszt rajta. Egy darab a reverendából, másféle, zöldes textildarab – azonban a felravatalozott püspök fényképei világos miseruháról tanúskodnak. Mégsem ő lesz az.
Valójában még azt sem tudja, pap vagy püspök testénél térdel-e. Mind erősebb ugyan benne az érzés, hogy jó nyomon van, a boncolófűrész nyoma, az előkerült leletek állapota a temetés óta eltelt ötven évnek megfelelni látszik. De hogy lehet, hogy színes a miseruha, hisz ő maga is világosra, talán aranyszínűre vél emlékezni, hiszen ő is megcsókolta annak idején a felravatalozott püspök gyűrűjét az odakészített imazsámolyról, alig érve azt el.
„Tódor püspök, ha te vagy, bár nem tudsz megszólalni, segíthetnél valahogy! Itt térdel, bizonytalankodik, talán a te koporsód előtt, életrajzíród, egyedül a kriptában, lámpása lassan lemerülő.”
A pap keze ekkor a koporsó bal oldalára, a deszka mellé téved, semmit se tapint ki a forgácshalom tetején, elindul lefelé. Ismét valami szövetfélét érez, előveszi.
Piros pileoluszt tart a kezében, egyik oldalán némileg felfoszlott. Tehát püspök.
Bármennyire is koncentrál feladata elvégzésének konkrét részleteire, némileg megrendül.
Még egyszer szemügyre veszi leleteit, majd egyenként visszahelyezi, körülbelül oda, ahonnan előkerültek. Még mindig térden áll a nyílás előtt, imádkozni próbál, de még a rövid Krisztus-ima szavainak felidézése is csak többszöri nekifutásra sikerül. Kissé tudathasadásosan kísérli meg összeszedni gondolatait, megpróbál koncentrálni erre az alig pár percig tartó eseménysorra – nagyon különleges, nagyon intenzív perceket élt át, de semmi ehhez foghatót soha ezelőtt, valószínűleg ezután se, pedig tapasztalt egyet s mást.
A háta mögött öreges női hang, nagyon halkan: „Te vagy az, László atya?” Teofila nővér érkezett meg. A pap röviden összefoglalja a történést, Teofila nővér szemmel láthatólag növekvő megdöbbenéssel hallgatja. „Milyen volt a kereszt, a fogak – előkerült-e az alsó állkapocs töréseit rögzítő sín? Milyenek a fogak – de sokszor törölgettem, dezinficiáltam őket a sebesült alsó ajkát kissé aláhúzva.”
És a pap, most már azonnal a megfelelő helyre nyúlva, ismét előveszi a leleteket, egyenként mutatja fel a nővérnek. „Szegény fogacskák, nagyon ismerősnek látszotok” – egy pillanatra félőn hozzáér az egyikhez. „Igen, ő az. Egészen biztosan ő az.” A pap ezek után úgy dönt, hogy elérhetőbb helyre teszi a leleteket, a Teofila nővér által hozott zacskókra helyezi külön a koponyamaradványokat – meglehetősen porhanyósnak látszanak, alighanem minél hamarabb konzervátor-szakemberre kell bízni őket – és külön a textilmaradványokat, mindezt lefedi a korhadt, de még viszonylag stabil koporsódeszka-darabokkal.
A lelet egy részét a szerző, a vizsgálat mielőbbi elindítása céljából, magához vette. Már az első, napfénynél végzett szemrevételezés során megállapítható volt, hogy a leletek között van az előkerülésekor be nem azonosított püspöki omofor egy jelentős részlete, a keleti egyházakban ez a püspöki liturgikus öltözet egyik fontos része. Az előbb említett, zavarónak tűnő elszíneződést a vörös bélés színezőjének átterjedése okozta az omoforra.
A szakkosz, a püspöki miseruha zöld színét pedig a fémszálak oxidációja okozta, amely azonban az anyag felületének némely kisebb részét nem érintette, s azokon az anyag megőrizte eredeti, arany jellegű színét. A szerző véleményét döntően befolyásolta a felravatalozott, miseruhába öltöztetett püspök fényképe, amely a kiemelt textilanyagokkal összehasonlítva egyértelműen demonstrálja a hímzett, gyöngyféle apró félgömbökkel díszített kézelő és az omofor egyedi megoldású keresztmotívumainak azonosságát.
Ezt teljességgel megerősítette a Budapesti Iparművészeti Múzeum textilosztályának két főrestaurátora, idézzük a szakértői véleményüket rögzítő jegyzőkönyv utolsó bekezdését: „A püspök a fényképeken jól látható kézelője és omoforja, ill. azok egyedi jellegű kézi munkájú hímzése azonos a bemutatott tárgyakon látható motívumokkal, így ennek alapján, a tárgy-együttes egésze valamint mai állapotának szemrevételezése után a szakértők kijelentik, hogy az azonos a fényképeken látható Romzsa Tódor püspök eltemetésénél használtakkal, azaz a leletanyag minden kétséget kizáróan Romzsa Tódor sírjából származik.” A Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának szakemberei már megkezdték a koponya állagmegóvásával és összeillesztésével kapcsolatos munkálatokat, még júliusban elvégzik a teljes lelet antropológiai vizsgálatát.
A maradványok előkerülésével – párhuzamosan azonosításuk kérdésével – felmerült a püspök halálát előidéző szer kimutatásának lehetősége is. Jelenlegi ismereteink szerint ez a szer egy dél-amerikai indiánok által használt helyi méreg volt, amit az NKVD moszkvai toxikológiai laboratóriumának vezetője, dr. Majranovszkij személyesen szállított le Kárpátaljára, miután Szudoplatov előkészítette a terepet a munkácsi kórházban, kórházi takarítónőnek álcázott ügynöke a kórház főorvosa révén már a sebesült Tódor püspök beszállítását követő napon elkezdhette munkáját a sebészeti osztályon, sőt éjszakai szállása is ott lett biztosítva. A fent már idézett Szudoplatov írja: „Majranovszkii átadta a kuráremérget tartalmazó ampullát az állambiztonsági szervek helyi ügynökének – annak a kórháznak az ápolónővére volt az illető, amelyben Romzsa feküdt. Ő volt az, aki a halálos injekciót beadta.”
A kuráre ma is ismert szer az aneszteziológiában -olyan műtéteknél alkalmazzák, ahol a beteget lélegezte-tőgép, műszív stb. segítségével tartják életben a beavatkozás időtartama alatt. Hatásmechanizmusa abban jelentkezik, hogy alkalmazott mennyiségétől függően hosszabb-rövidebb időre rövid időn belül teljesen leállítja a szervezet minden izomműködését, miközben a beteg mindvégig teljes tudatánál van, még ha képtelen is a kommunikációra. Azonban az enzimek által azonnal elkezdődik a kuráre teljes és nyomtalan lebomlása, így a műtét befejeződése után a páciensnél viszonylag gyorsan abbahagyható a művi lélegeztetés. így, amennyiben feltételezzük, hogy Szudoplatov közlése helytálló, azaz Romzsa püspök halálát 1947. november l-jén, szombaton éjjel egy óra körül kuráreinjekció okozta, a méreg már boncolása időpontjára, vasárnap délutánra az eltelt majdnem 40 óra alatt maradéktalanul elbomlott, azaz akkor se lehetett volna kimutatni szervezetében, ha kifejezetten azt keresték volna. Mindez érthetővé teszi azt, hogy a püspök likvidálásával megbízottak végül miért is nem törődtek maradványainak további sorsával. A fenti szakvélemények birtokában és egy a kuráre sajátosságait taglaló szakkönyv adataira támaszkodva foglalhatja majd írásba megállapításait és hitelesítheti a lelet előkerülésével és megvizsgálásával kapcsolatos teljes dokumentációt az Isten Szolgája Romzsa Tódor püspök boldoggá avatását előkészítő egyházmegyei bizottság vezetője, Szemedi János munkácsi megyéspüspök. A teljes anyagot, ill. olasz fordítását az ügy posztulátora, Szőke János SDB atya még a nyár folyamán kiegészítésként eljuttatja az illetékes római kongregációhoz.
Ezzel az eseménnyel Romzsa Tódor vértanú püspök 1997. november 8-án már átadott és azóta megfelelőként elbírált dokumentációja emberileg a legutóbbi időkig kizártnak látott, nem várt és különleges módon egészül ki. Amint Tódor püspök kiválasztottsága kitűnik egész életútjából, hitvalló helytállásából, vértanúhalála körülményeiből, úgy talán a lelet előkerüléséről is kijelenthető, hogy az is a Gondviselés műve.
Befejezésként egy majdnem-analógia: a görög katolikus naptár szerint február 22-én emlékezünk meg az eugéniumi vértanúk – Szent Andronik és Junia apostolok – ereklyéinek megtalálásáról, Keresztelő Szent János fej-ereklyéjének megtalálásán kívül ez az egyetlen hasonló jellegű esemény, amely külön megemlékezés tárgyává vált a Keleti Egyházakban. Szent Pál mint rokonait és fogolytársait említi őket, Andronik egyike volt a 70 tanítványnak, szinte az egész akkori földet bejárta, mint misszionárius, vértanúhalált haltak mindketten. Ereklyéik, melyeket Konstantinápoly Eugénium nevű külvárosában őriztek, az idők folyamán elvesztek. 606-610 között, Tamás pátriárka és Phokasz császár idejében találták meg őket.

Puskás László (Vértanúink – Hitvallóink, 1998/14)

Előző cikkDecember szentjei
Következő cikkA Kárpátaljai Apostoli Kormányzóság jogtörténeti áttekintése (2.)