Szabadság, szeretet…

67

Megteremtett engem… Értem emberré lett, meghalt, feltámadt, velem maradt az idők végéig az Eucharisztiában; megsegít engem, ha baj van…

Mindezt értem… Nagy dolgok, nagy szavak. Mindez azért történt, mert az Isten azt akarta, hogy én szabad legyek. Azzal fejezte ki szeretetét, hogy magához hasonlóvá tett engem. Szeretetének a lényege már a teremtésben ott van: Isten engem nem csak egyszerűen megteremtett, mint a fűt vagy a fát, hanem szabadnak teremtett, tehát saját képmására alkotott meg. Kis túlzással – isteneket teremtett maga mellé. A 8. zsoltár említi ezt a témát:

„mi az ember, Hogy figyelemre méltatod,
És mi az emberfia, hogy meglátogatod?
Kevéssel tetted őt kisebbé Az angyaloknál,
Dicsőséggel és tisztelettel koronáztad
És kezed művei fölé állítottad.
Lába alá vetettél mindent…”

Ha elképzelem, hogy az Isten úgy szeret, hogy mosolyog, megölel, az nem a teljes valóság. A Jóisten nem csupán ilyen. Ha elképzelem, hogy emberré lett, vállalta az én sorsomat, szenvedett értem – akkor érzem, hogy valami nagy dolgot tett értem, de véges természetemmel nem tudom e misztériumot teljesen elképzelni, megérteni. De ha arra gondolok, hogy a Mindenható megengedi nekem, a teremtménynek, hogy bűnt kövessek el, pedig közbeléphetne, akkor kezdem érteni a Szeretetet. Ő türelmesen vár, míg észhez térek, megbízik bennem és tiszteletben tartja a szabadságomat. Elképzelem, ahogy én csak imádkozom, kérek ezt-azt, panaszkodom fáradtan, és egyszer csak „megpillantom” magam mellett a Türelmes Istent, aki már sok éve várja, hogy hagyjam Őt is beszélni. Szelíden hagyja, hogy én beszéljek, nem erőszakoskodik, vár. Ha kell, harminc évet vár, ha kell, hatvanat. Ekkor kezdem látni a távolságot köztem és közte. Ez egy paradoxon: épp abból látom az Isten és köztem lévő különbséget, hogy az Isten magához hasonlóvá tesz engem. A Jóisten gyakran úgy lép közbe az ember életében, hogy nem lép közbe. Nyilván minden Tőle függ, Ő tartja fenn a világot, kegyelmeket ad, megsegít, de mindig tiszteletben tartja az ember szabadságát. Csinálhatott volna belőlünk szent automatákat is, akik beprogramozva éjjel-nappal énekelték volna, hogy „szent, szent, szent”. De akkor hol van a szeretet? Érezném-e a gyermekem szeretetét, ha gombnyomásra működne, mint egy gépezet? Gyönyörű mintagyerek volna, de nem lenne szabad, csak egy bábu.

Ha már gyermeket említek, nézzük meg a gyermek és szülő viszonyában a szeretet és szabadság kapcsolatát és szerepét. Én mit teszek, ha látom, hogy gyermekem nem helyesen viselkedik? Felháborodok: „hogy tudsz ilyen lenni? Nem szégyelled magad?! (pl. „bántod a testvéred?”). Kiabálok, keresem a saját kényelmemet: „csend legyen már végre!!!”, megbüntetem: „ezért nem mehetsz játszótérre!!!”, stb. Mindezt nevelésnek hívom, ami arra szolgál, hogy a gyerek tanulja meg a rendet, a jó viselkedést. De valahogy mégsem fér össze ez a szeretettel. Jézus is így nevelne, ha szülő lenne? De hát miért nevelné pont a gyerekeket ilyen módszerrel, ha velünk, felnőttekkel ennyire hosszantűrő és irgalmas?

A gyerekek számára ugyanolyan fontos a szabadság, mint a felnőttek életében. A Jóisten a saját képmására teremtette az embert, tehát azt akarja, hogy olyanok legyünk, mint Ő. Gyermekeink a mi kis képmásaink. Azt akarjuk, hogy hasonlítsanak ránk, vagy még jobbak legyenek.

Hogyan is kell nevelni, hogy a gyermek szabad maradjon, de emellett tanulja meg, hogy mi a jó és mi a rossz? És még ne is legyen túl kényes és elkényeztetett? Mostanában olvastam egy könyvet, amely sok ilyen kérdésre választ adott. Címe: „Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje” (szerzők: Adele Faber, Elaine Mazlish). Sok példát hoz fel a két írónő, hogy milyen módszerekkel lehet helyesen nevelni úgy, hogy ebben a nevelésben a gyerek mégis szabadabbnak érezze magát. Nem akarom leírni az egész könyv tartalmát, csak a lényegét. A legfontosabb mondanivalója ez: figyelembe kell venni a gyerek érzéseit, igényeit, és komolyan kell viszonyulni hozzájuk. Felsorolok néhány példát. 1. példa: Egy kislány leesett és elkezdett sírni. Az apuka helytelen reakciója: „Nem is fáj az annyira, ne sírj!”. Ezzel azt az üzenetet kapja, hogy el kell rejteni az érzéseket, a gyerek úgy érzi, hogy nem értik meg. Az apuka helyes reakciója: „Nagyon megüthetted magad, ha ennyire sírsz”.

2. példa: A hároméves kisfiútól hatéves testvére elvette a játékautót; a hároméves megütötte, és elkezdődött a verekedés. Az apuka helytelen reakciója: „Hányszor mondjam még, hogy ne verekedjetek!” Ennek üzenete: mindegy, mit éreztek, csak legyen csend. Az apuka helyes reakciója: „Tudom, hogy nagyon dühös lettél, amikor a testvéred elvette az autót, de máskor inkább szavakkal fejezd ki, amit érzel, pl. nagyon dühös vagyok rád…”

3. példa: Az anyuka vásárol a kisfiával, aki unalmában ide-oda tologatja a bevásárlókocsit, és véletlenül meglöki a vásárlókat. Az anyuka helytelen reakciója: „otthon majd nagyon megverlek!”

Az anyuka helyes reakciója: „sokat segítenél nekem, ha kiválasztanál három szép narancsot (elfoglaltságot ad a gyereknek).”

Még sok példát tudnék leírni, de talán ez a három elegendő arra, hogy érzékeltessem, hogy a szülő többféleképpen reagálhat a gyerek érzelmeire, tetteire. De mindig az a helyes, amikor a gyerek önmaga tud maradni, és nem késztetjük arra, hogy jól viselkedjen, csak hogy a szülő szeresse. Mintha ezt mondaná a szülő: „JÁTSSZ SZEREPET ELŐTTEM, HA AZT AKAROD, HOGY SZERESSELEK”. Ezt nevezzük feltételes szeretetnek. Pedig jaj, de nagyon vágyunk mindannyian arra a FELTÉTEL NÉLKÜLI SZERETETRE!

Bundáné Fehér Rita
(folytatjuk)