Találkozás és búcsúzás

68

Hét évi szolgálat után elöljáróim augusztus 1-jétől visszahívnak Magyarországra. Egy korszak lezárul az életemben, hiszen eddigi papi életemnek majdnem a felét itt, Kárpátalján, különböző egyházközségek szolgálatában töltöttem. Új helyek, helyzetek és új kihívások. Vegyes érzelmek vannak ilyenkor az ember szívében, sok szép emlék jut eszébe, felidéz esetleg nehéz pillanatokat is, amelyek az idő távlatában – talán – megszépülnek. A kezdetet és a véget érdemes talán kicsit végiggondolni.

Mit jelent találkozni valakivel? Összefutni vele az utcán, megkérdezni: „Hogy vagy?”, s a választ már meg sem hallva – sokszor meg sem várva – továbbrobogni? Megállni, beszélgetni, kitárgyalni az élet nagy dolgait és továbbállni?

Vagy egyszerűen a másik emberrel együtt lenni, osztozni életének örömeiben, de nehézségeiben, gondjaiban is? Csendesen, néha szavak nélkül is jelen lenni a másik ember életében? Mennyire befolyásolja életünket egy-egy találkozás? A keresztény ember számára a találkozás azt is jelenti, hogy szembesül az Önmagát kinyilatkoztató Istennel és a másik emberrel. Éppen ezért minden találkozás misztérium, titok az ember életében. Hiszen „senki sem sziget” (Thomas Merton) és éppen ezért az ember önmagára találása, fejlődése, növekedése „korban, bölcsességben Isten és az emberek előtt” (vö. Lk 2,52) a másik ember nélkül lehetetlen. A három isteni erény: a hit, a remény és a szeretet alapélményét a másik ember közvetíti.

S éppen ezért a másik ember titok számunkra. Szent Ferenc Atyánk a San Damiano- i kereszt előtt így imádkozik: „Fölséges és dicsőséges Isten!… Adj nekem igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet…, hogy megtegyem a Te szent és igaz parancsodat!” – vagyis az Isten és az embertárs iránti szeretet parancsát. Végrendeletében pedig így ír: „Testvéreket adott nekem az Úr!” Szent Ferenc emberi kapcsolataiban mindig fürkészte ezt a titkot.

Éppen ezért minden találkozás lehetőség az ember számára, hogy felfedezzen egy-egy új csodát. Számomra ez az itt eltöltött hét év ilyen felfedezőkörút volt. A ránk bízottakkal való találkozás mindig új és új lehetőséget ad arra is, hogy felülvizsgáljuk a bennünket személyesen megszólító és meghívó Istennel való kapcsolatunkat. A búcsúzás pedig számvetés. Nem csak azzal, hogy megint öregebbek – és talán bölcsebbek – is lettünk, hanem azzal, hogy milyenek a kapcsolataink.

Papnövendék koromban azt tanították nekünk, hogy a ránk bízottakat hordozzuk kölcsönös imádságban. S így, bár távol vagyunk tőlük, lélekben mégis velünk vannak. Számtalan esetben átéltem már ennek az igazságát, mit jelent valakiért imádkozni, mit jelent, ha értem imádkozik valaki, de főképpen azt, hogy ha kölcsönösen hordozzuk egymást imádságainkban. Most a búcsúzás idején ezt tudom ígérni, hogy imádságaimban hordozom a kárpátaljai testvéreket. Egy Hamvas Béla idézettel búcsúzom Kárpátaljától: „A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak annak válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsátó Hatalom így szólt:Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tied. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod! Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tiéd!” (Hamvas Béla: A zarándok búcsúja)

Lengyel Donát OFM