„Tegyetek meg mindent, amit csak mond!”

87
Felszentelés után az oltárnál

Beszélgetés Petenko Miron újmiséssel

– Hogyan jellemeznéd gyerekkorodat, családodat, amelyben nevelkedtél?

– Vallásos görög katolikus családban születtem. Szüleim imádkoztak, mikor lehetséges volt, titokban misére jártak. Körülbelül 8-9 éves koromban voltam elsőáldozó. Évente egyszer, húsvétkor gyóntam és áldoztam.
Mindig éreztem, hittem, hogy Isten létezik. De ennek ellenére vallásos életem megszokott és felületes volt. Igazából nem is tudtam, mi történik a szentmise alatt, nem értettem az ószláv nyelvet. A mise számomra unalmas és fárasztó volt.
Amikor a lembergi egyetemre kerültem, nem is jártam templomba, csak otthon, Huszton, amikor szünidőben hazautaztam. Egy ilyen alkalommal – a 90-es évek elején – történt, hogy elmentem a római katolikus templomunkba, ahová a szüleim már rendszeresen jártak: mise alatt értettem a liturgia szavait, énekeit, imádságait – számomra ez megdöbbentő volt. Egy fiatal ferences pap, a plébános prédikált; úgy beszélt Istenről, ahogyan addig még senkit sem hallottam.
Elkezdtem gondolkodni, hogy lehet az, hogy egy okos fiatalember szerzetespapnak megy. Teltek az évek. Közben néhány fiatal a környékről, hivatást érezve, a ferences rendbe ment. Próbáltam őket megérteni, mert a szívem mélyén éreztem, hogy ez jó. De nem mertem, féltem beengedni Istent szívembe és életembe. Életemet úgy éltem, mint a többi fiatal barátom. Rendszeresen jártam templomba, de nem rendszeresen áldoztam. Dolgoztam, karriert, jó életet, családot terveztem. De nem tudtam megtalálni helyemet az életben. Látszólag mindenem megvolt, de hiányzott a lelki béke. Elkezdtem lelki olvasmányokat olvasgatni.

– Volt-e ebben az időszakban megtérés az életedben?

– A jubileumi évet Varsóban, a Taizéi találkozón kezdtem. Ekkor egy imádság alatt megéreztem, megtapasztaltam Isten jelenlétét a szívemben, annyira erősen, mint még addig soha. Megértettem, hogy Isten nem messze, az égben van, hanem mellettem, bennem van, a szívemben él és nagyon szeret.
Ugyan ebben az évben, nyáron plébánosom, Hidász Ferenc atya felajánlotta, hogy vegyek részt egy medjugorjei zarándokúton. Nagyon mélyen éltem át ezt az utazást. Nehéz ezt szavakba foglalni. Két hét múlva, az utazás után, már én szerveztem zarándoklatot Medjugorjéba, azután még egyet, fiatalok részére. Úgy éreztem, hogy legszívesebben az egész világot elvinném oda, hogy átéljék azt, amit én átéltem ott.
Ebben az időben született egy imacsoport (még most is rendszeresen, minden vasárnap összejönnek rózsafüzér imádságra, szentírásolvasásra, beszélgetésre).
Minden szombaton ezzel a csoporttal szerveztük a szentségimádást a templomban. Abban az időben bennem egy döntés született, hogy elmenjek egy időre Medugorjéba, a Cenacolóba vagy a Nyolc Boldogság Közösségbe.
Kezdtem keresni a lehetőséget, hogy ez megvalósuljon. Így ismertem meg Terezát (egy nővért), aki laikusként fogadalmat tett, Medjugorjéban él és hivatásszerűen foglalkozik a zarándokokkal.
Zarándoklatokat szervez, különösen a kelet-európai országok hívei részére, és zarándokcsoportokat fogad. Ő felajánlotta, hogy segíthetek neki ebben a munkában. Rövid időn belül elbúcsúztam munkahelyemtől és elutaztam Medjugorjéba. Így kezdődött új életem egy közösségben, melyben imádságban és munkában egy évet töltöttem.

– Hol dolgoztál előtte?

– Akkor éppen egy biztosító társaságnál. Sok más helyen is dolgoztam.
Az egyetem elvégzése után nem tudtam végzettségem szerinti állást találni, így többnyire kőművesként vállaltam munkát külföldön. De dolgoztam bárpultosként is, élelmiszerszállítóként és kereskedelemmel is foglalkoztam. Utolsó munkahelyem a biztosító volt.

– Hogyan született meg benned a gondolat, hogy pap legyél?

– Amikor megérkeztem Medjugorjéba, szinte elejétől fogva nem hagyott nyugton egy kérdés: mi lenne, ha pap lennék? Tényleg hív engem Isten, vagy csak kitaláltam az egészet? Egy éven át mindennap gondolkodtam ezen. Nagyon sok szentéletű pappal ismerkedtem meg, beszélgettem velük. Mindennap láttam és tapasztaltam, mennyire fontos az embereket Istenhez vinni, mennyire szomjazik ez a világ mindenre, ami Istentől jön. Figyeltem a papokat, ahogy a templom mellett letesznek két széket és gyóntatnak. Az emberek megterhelve mentek a gyóntatóhoz, de amikor felálltak, mosollyal és megkön.- nyebbülve távoztak. Olyan volt számukra ez a gyónás, mint a sivatagban egy kút. A pap személye pedig a csap, amelyen keresztül vízhez juthatunk. Én is ilyen csap szerettem volna lenni.

– Mivel a papi jelmondatod is Szűz Mária szavaiból áll, feltételezem, hogy fontos szerepet tölt be életedben…

– Ez így van, mert úgy érzem, Szűz Máriának sok mindent köszönhetek. Ő vezetett el a hivatásom felismeréséhez is. Mint egy igazi édesanya tanított, tanít és vezet. Medjugorjéban fedeztem fel például, hogy mennyire fontos az imádság. Megértettem a szentmise és a szentségimádás fontosságát és értékét. Azóta igyekszem újra és újra Máriára bízni magamat.

– Mikor jelentkeztél a szemináriumba?

– Emlékszem, egy májusi napon Medjugorjéből telefonáltam Munkácsra Majnek Antal püspök atyának, hogy jelentkezem kispapnak. Ő felvett engem; így kezdhettem el az év szeptemberében a szemináriumi első évet.

– Hogyan emlékszel vissza szemináriumi életed kezdeteire?

– Az irodalmi magyar nyelvet nem ismertem, ezért nehéz volt tanulnom, nehéz volt megjegyeznem a teológiai fogalmakat, kifejezéseket. A szemináriumban minden feltétel megvolt ahhoz, hogy imádkozni, tanulni és formálódni tudjak. Hálás vagyok a szemináriumi elöljáróimnak is. Ezek az évek a csiszolódás évei is voltak. Ott értettem meg fokozatosan, hogy nem várni kell, hogy mások közeledjenek hozzám, hanem az önzést legyőzve nekem kell elsőként közelednem az emberekhez.

– Mi volt a legjobb a szemináriumban?

– Egyre jobban látom, hogy milyen nagy ajándék a szeminárium. Hiszen annyi sokat kaptam ott. Megvolt minden feltétel a formálódáshoz: az épület, ahol melegben lehettünk, elláttak minket, zavartalanul tanulhattunk, hiteles tanáraink voltak. Mindig nyitva volt a kápolna, ahol imádkozni lehetett. Amit még jónak tartok a szemináriumi években, az a formálódásom: rájöttem, hogy nem szabad elítélni senkit sem, nem másokat kell megváltoztatni, hanem magamat. Törekedni kell meglátni a jót a másikban, elfogadni őt, hiszen engem is elfogad a Jó Isten és sok ember, pedig sok hibám van. Hálás vagyok az ott szerzett barátokért is.

– Milyen szerepet töltenek be életedben a barátok?

– Mindig fontos volt számomra a barátság, és nagyon hálás vagyok a Jó Istennek, hogy életem folyamán mindig adott mellém olyan embereket, akikkel tudtam együtt imádkozni, közösségben lenni.

– Halottam, hogy a Cenacolo közösségben is töltöttél bizonyos időt.

– Igen, a harmadik év után két hónapot, az ötödik év után pedig hét hónapot töltöttem ott. Nem véletlenül nevezik az „élet iskolájának” a Cenacolót; sokat tanultam ott, de egyben megtapasztaltam, hogy mennyit kell még tanulnom: például pozitívan nézni a világot, észrevenni Isten ajándékait az életemben, igazságban, álarcok nélkül élni másokkal és saját magammal, és azt, hogy nem szabad „leírni” egy embert sem: a Jó Isten bármilyen sötétségből ki tudja hozni az embert a világosságra.

– Mit tartasz a legfontosabbnak a papi életben?

– Szeretni kell Istent és az embereket. Nem a tevékenység, a hivatal a fontos, amit be kell töltenem, hanem a hűséges szolgálat és az Istenre figyelés.

– Mi az, ami neked erőt ad, miből tudsz táplálkozni a nehézségek idején?

– Isten ad mindenhez erőt. Fontos számomra a közösség, az olyan közösség, amelyben meg lehet osztani egymással a lelki és anyagi dolgokat, együtt lehet imádkozni, együtt szolgálni, együtt követni Krisztust.
Nagyon fontos számomra az Eucharisztia; különleges módon jelenti nekem Isten közelségét, vezetését, átélem benne az Ő barátságát. Sokat jelent nekem az egyes emberekkel való barátság is, és sokat jelent a medjugorjei lelkiség. Mint már elhangzott, a jelmondatomat is úgy választottam, hogy a Szűzanya szavai legyenek benne: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond” (Jn 2,5).

– Mik a terveid a papi életre nézve?

– Nincsenek saját terveim. Csak az a tervem, hogy minél jobban elfogadjam Isten terveit.

– Mi az, ami a legjobban vonz a papi szolgálatban?

– A pap közbenjárása az emberekért. Jelen lenni az emberek között, szolgálni, de nem annyira a beszédemmel, hanem a jelenlétemmel: megosztani a szenvedésüket, egyszerűen velük lenni.

– Milyen élményt jelentett a papszentelés előtti személyes lelkigyakorlat?

– Roska Péter atya vezette lelkigyakorlatomat Budapesten, a Tömő utcai plébánián, ahol most szolgál. Leginkább Máté evangéliumából fogott meg az a mondat, hogy „Isten tudja, mire van leginkább szükségetek”. Tehát Isten sokkal jobban ismer minket, mint mi saját magunkat, ismeri minden vágyunkat.
Ebből sok erőt kaptam. A másik az önátadás gondolata volt. Fontos, hogy az önátadás szabad legyen és egyre teljesebb. Minden napomat az önátadással kell kezdeni.

– Hogyan élted meg a papszentelést? Milyen volt életedben először szentmiseáldozatot bemutatni?

– Eléggé izgultam, de a Jó Isten mégis erőt és belső nyugalmat adott. Azt látom, hogy ha én Őrá hagyatkozom, akkor gyengeségem ellenére sikerül végrehajtanom a feladatot, mert maga Isten működik általam. Láttam, hogy milyen sok ember jött el a papszentelésemre és az első szentmisémre.
Ez megerősítés volt számomra, mert Isten ezzel is megmutatja szeretetét és a papi küldetés fontosságát. Szívből köszönöm minden embernek az imáját. Örültem, hogy barátaimmal tudtam ünnepelni.

– Köszönöm szépen a beszélgetést. Sok kegyelmet és erőt kívánok neked papi szolgálatodhoz!

Az interjút készítette:
Bunda Szabolcs