Tizedszerre a háromszáz éves kegyhelyen

56

Egyházmegyei zarándoklat Máriapócsra

„Háromszáz éve kegyhely született.” Ez a felirat várt bennünket a Máriapócsi nemzeti kegyhely bejáratánál hagyomá- nyos, már tizedik egyházmegyei zarándoklatunkon. A nagyszőlősi Mennybemenetel plébániáról és a környező falvakból több mint félszázan indultunk el Márió atya vezetésével erre a nagyon szép útra.

A zarándoklat nyitó szentmisét Majnek Antal püspök atya mutat

ta be a kegyhely templomában. A koncelebrálók között volt Mankovics Sándor, Kvascsuk András, Pogány István, Weinrauch Márió atyák és az újmisés Versler Sándor.

Az egész éjszakás virrasztás alatt a szívünk s a lelkünk megpihenhetett, mindenről megfeledkezve csak Istenre figyelhettünk. A bűnbánat szentségében megtisztulva vártuk a hajnalt. Az atyák tanítása mély nyomot hagyott a szívekben. Márió atya úgy mutatta be a rózsafüzért, mint az égbe vezető létrát. Babály András nyírbátori plébános egy olyan igét hangsúlyozott ki a Szentírásból, amelyet a hétköznapok forgatagában se lenne szabad elfelejtenünk. Ez pedig a következő: „Az igazság szabaddá tesz!” Szombat reggel a záró szentmisét is Babály András atya mutatta be.

Számomra a legszebb az egész zarándoklaton az volt, amikor felmehettem a lépcsőn a Szűzanya kegyképéhez. Életemben először jártam ezen a gyönyörű szép kegyhelyen. Nagy kegyelemként és ajándékként éltem meg ezt a zarándoklatot, amely két ilyen kerek évfordulóra esett. A Máriapó- csi Szűzanya oltalma legyen minden kedves zarándokon, akikkel ott együtt voltunk, s a plébános atyákra, akik velünk és értünk imádkozva voltak jelen. Köszönet és hála illeti mind azokat, akik esztendőről esztendőre megszervezik ezt a zarándoklatot. S végül, de nem utolsó sorban, mindannyiunk nevében köszönetünket szeretnénk kifejezni annak a nagylelkű adományozónak, aki adományával segítette utunkat. Isten áldása legyen rajta és családján.

Szviscsu Marina

* * *

A megnyitó szentmisét Majnek Antal püspök celebrálta, és ez segített lelkileg is megérkezni. A virrasztás imaórákból állt: több alkalommal énekkel is próbálták fenntartani az egyre fáradó zarándokok figyelmét. Magvas gondolatok hangzottak el az élet különböző területeivel kapcsolatban: milyen a kapcsolatunk Istennel, embertársainkkal, családunkkal… Ha valamiben hibát vagy problémát találtunk, az vajon a mi hibánk-e? Részesei vagyunk-e annak, bűnösök vagyunk-e benne? Mert ha igen, akkor azt a gondot, problémát tegyük le, ne vigyük magunkkal haza. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy gyónjuk meg, tegyük le Isten elé, és nyissuk meg szívünket. Mindannyiunknak mindennap fel kell vennünk és hordoznunk kell keresztünket. De nem mindegy, hogy milyen az a kereszt, illetve hogy milyen a súlya. A kereszten lehet enyhíteni, ha tisztán és őszintén elmondjuk bűneinket Istennek.

Jó páran súlyos kereszttel járunk e Földön, és sokan közü- lünk súlyos keresztet hoztak Máriapócsra is. De miután félórát elmélkedve töltök, rájövök arra, hogy nem az én keresztem a legnehezebb akár az itt jelenlévők között sem, bár nekem úgy tűnik. Rájövök arra, hogy jelentéktelen kis porszem vagyok a sivatagban, de Istennek így is van üzenete számomra. Meglátom, hogy gondom, problémám nem titok Isten előtt, Ő belelát szívembe és segíteni szeretne. Üzenete van számomra. Mária, mint Édesanya, tárt karokkal várja a zarándokokat is, a keresztet hordozókat, a fiatalokat és az időseket… de első- sorban azokat, akik készek meghallgatni Isten üzenetét, és készek válaszolni is rá. A válasz az, ami nehezen fogalmazó- dik meg bennem, de mindig nagyjából ez: „Igen, Uram! És köszönöm, hogy nem hagysz el, nem engeded el a kezem!”

Véleményem szerint a máriapócsi kegytemplomnak pontosan ez a célja: hogy megmutassa az embernek, hogy nincs egyedül ezen a világon, és hogy Isten nem hagy el bennünket, még ha gondjaink miatt esetleg nem is így érezzük, nem így gondoljuk ezt. Ezért is szeretném folytatni azt, amit elkezdtem: az imát, az elmélkedést és azt, hogy Istenre figyelek, még akkor is, ha szívem zivatarában nem hallom szavait.

egy munkácsi zarándok