Urunk színeváltozása

76

Jézus megdicsőülésének helye a régi hagyomány szerint a galileai Tábor-hegy volt. A csoda színhelyén még az arab hódítás előtt három bazilika épült. Felszentelésük napja, augusztus 6. lett Urunk színeváltozásának (latinul: transfiguratio) ünnepe.

E napon Jézus emberi testében, még a feltámadás előtt való isteni dicsőségének felragyogását ünnepeljük. Az esemény a Tábor hegyén történt, a Szentírás a színeváltozást nem Jézus Krisztus misztikus élményeként, hanem a tanítványoknak adott kinyilatkoztatásként írja le (Mk 9,2–7; Mt 17,1–9; Lk 9,28–36; 2Pt 1,16–18). Hatására megvilágosodott az apostolok számára Jézus rejtett isteni méltósága.

A színeváltozás fontos mozzanatai: a ragyogó fény, a felhő, Mózes és Illés megjelenése, az Atya szózata. A felhő az Ószövetségben is Isten jelenlétének szimbóluma, az Atya szózata a felhőből Jézus megkeresztelkedésére emlékeztet. Mózes és Illés megjelenése is Jézus Krisztus messiási igazolása: ők képviselik a „törvényt és a prófétákat”, tehát az egész ószövetségi tanítást és jövendölést. Krisztus arcának ragyogása és ruhájának fehérsége emlékeztet arra, hogy földi alakja ellenére is égi lény, sőt arra, hogy ő az Emberfia, aki égi magasságokba emelkedik.

* * *

Reményik Sándor
Lefelé menet

Máté 17.

1.
„Elváltozék…” Köntöse, mint a hó.
Olyan szép, hogy már-már félelmetes,
Mégis: a hegyen lakni Vele jó.
Maradni: örök fészket rakni volna jó.
De nem lehet. Már sáppad a csoda,
Az út megint a völgybe lehalad.
Jézus a völgyben is Jézus marad.
De jaj nekünk!
Akik a völgybe Vele lemegyünk,
Megszabadított szemű hegy-lakók
Csak egy-egy csoda-percig lehetünk.
Elfelejtjük az elsápadt csodát.
És lenn, a gomolygó völgyi borúban,
Az emberben, a szürke-szomorúban
Nem látjuk többé az Isten fiát.

2.
Testvérem, társam, embernek fia.
Igaz: a hegyen nem maradhatunk.
Igaz: a völgyben más az alakunk,
Nekünk lényegünk, hogy szürkék vagyunk.
Botránkozásul vagyok neked én
És botránkozásul vagy te nekem,
Mégis: legyen nekünk vigasztalás,
Legyen nekünk elég a kegyelem:
Hogy láttuk egymás fényes arculatját,
Hogy láttuk egymást Vele – a Hegyen.

Kolozsvár, 1931. február 22.

forrás: Magyar Kurír

Felment a hegyre imádkozni

„Felment a hegyre imádkozni. Miközben imádkozott, arcának színe elváltozott” – írja Lukács evangélista. Lukács számára nem a hegy-motívum a fontos, hanem Jézus imája. A harmadik evangélista többször beszél arról, hogy Jézus imádkozik, gyakrabban, mint a másik két szinoptikus evangélista. Imádkozik Jézus, amikor megkeresztelkedik (Mt 3,21), egész éjszakát imádkozva tölt, mielőtt a Tizenkettőt kiválasztaná (Lk 6,12), egyedül imádkozik Péter vallomása előtt (Lk 9,18), és természetesen akkor is imádkozik, amikor megtanítja tanítványait a Miatyánkra (Lk 11,1). Lukács elbeszélése nyomán elénk tárul Jézus bensőséges, élő kapcsolata az Atyával és a Szentlélekkel. Jézusnak sok a feladata, teendője, mégis (vagy inkább: éppen ezért) mindig van ideje arra, hogy imádkozzék, imában az Atyához forduljon, Vele találkozzék. Ez az állandó, közvetlen kapcsolat természetes és szükségszerű számára, s ebből merít erőt és világosságot.

A színeváltozás is ilyen mély találkozás az Atyával, melynek lényegéből valamit megsejthetnek a kiváltságos emberi szemtanúk. Emberi szemük és értelmük segítséget is kap: látják Jézus ruháját, arcát ragyogni természetfeletti fényességgel, megpillantják Mózest és Illést, hogy megértsék, miről is beszélget Jézus az Atyával: feladatáról, küldetéséről, a vele járó nehézségekről, a fájdalmas útról, s a végső dicsőségről…

„Pétert és a vele lévőket elnyomta az álom. Amikor felébredtek, látták dicsőségét…” Jézus mellett kétszer alszanak el a tanítványok: itt, és az Olajfák hegyén. Jézus imádkozik – a tanítványok alszanak. Lukácsnál ez szinte természetes, még csak nem is irónia. Az ajándékot, amit Jézus hoz a világnak, ingyen kapjuk, Isten nagy szeretetéből. Talán nem is tudjuk, mi készül számunkra, ha nem is foglalkozunk vele, Isten egyszerre csak meglep bennünket – Jézus imája, szenvedése, megdicsőülése által.

„Ők hallgattak, és senkinek sem szóltak mindarról, amit láttak.” Lukácsnál Jézus nem kér titoktartást, s a tanítványok mégsem fecsegnek. Tanúk ők, tanúi lettek valami nagyon fontosnak (vö. Lk 1,2), és azt is tudják, hogy mikor és hogyan kell arról beszélniük.

Tarjányi Béla