Út a megtéréshez: igazán elhinni, hogy Isten szeret

59

Nem könnyű szembesülni a világban tapasztalható sok rosszal. Háborúk, tragédiák, a sok gonoszság. Ennél még nehezebb, amikor a saját környezetünkben, a családunkban, a számunkra fontos emberek körében találkozunk a bűnnel. De ami a legnehezebb: a saját magunkban megtapasztalt rosszal szembenézni. Mégis, erre a nehéz feladatra, a megtérésre – ami magában foglalja az önmagunkhoz való visszaté- rést – hív minket az Egyház a nagyböjtben.

 

A bűnbánat ott kezdődik, amikor abbahagyjuk saját magunk „fényezését” saját magunk előtt – és ott végződik, amikor elhisszük, hogy ebben az állapotunkban is szerethetőek és elfogadhatóak vagyunk Isten számára és a magunk számára is. Ez sokunknak hoszszú út, és nem kis bátorság kell hozzá. Mélyen, gyerekkorunktól kezdve belénk ivódott a félelem, hogy ha nem teljesítünk elég jól, ha nem vagyunk elég tökéletesek, akkor nem vagyunk szerethetők. Ezért aztán mindent megteszünk, hogy eltakarjuk gyengeségeinket, „csú- nya” oldalunkat mások elől, sőt magunk elől is – elrejtőzünk, mint Ádám és Éva a bűnbeesés után, amikor észrevették, hogy meztelenek. Igen, bátorság kell hozzá, hogy ránézzünk saját sebeinkre és bűneinkre (mindannyiunknak vannak), és ne tagadjuk le őket. Fájdalmas és megszégyenítő, amit ott látunk.Amikor szívem sötét területeivel találkozom, rádöbbenek, hogy a saját erőm nem elég arra, hogy változtassak, kijavítsam, ami helytelen. Felismerem tehetetlensé- gemet és egyúttal azt, hogy „egy vagyok az emberek közül” – azok közül az emberek közül, akiknek vannak korlátai, hibái és bűnei, akik se nem tökéletesek, se nem mindenhatók, és ezzel nap mint nap szembe kell nézniük önmagukban és a többi embertársban is.

Ahogy ők is, ugyanúgy én is rászorulok Isten irgalmára.

Nagyon fontos kérdés, hogy mit lé- pek, ha idáig eljutottam. Elkezdek félni, hogy akkor már engem se az Isten, se a többiek nem szerethetnek, hiszen nem vagyok rá méltó? Vagy pedig komolyan veszem Isten irgalmát, ami azt jelenti, hogy nem kell méltónak lennem ahhoz, hogy szeressen. Éppen gyerekkori tapasztalataink miatt ezt nagyon nehéz elhinnünk, pedig életbevágó hitbeli kérdésről van szó! „Pogány felfogás azt tartani Istenről, hogy csak akkor szerethet minket, ha tökéletesek vagyunk.”

(Simone Pacot)

Milyen nehéz ezt elfogadnunk! Pedig erről szól az egész evangélium, a tékozló fiú vagy a jó pásztor példabeszédétől kezdve Zakeus vagy Mátmeghívásán át egészen Jézus kereszthaláláig, aki „akkor halt meg értünk, amikor még bűnösök voltunk.”

Ha pedig Isten szeret minket ilyen tö- kéletlen állapotunkban is, akkor minden okunk megvan rá, hogy magunkat is szeressük és elfogadjuk már most, így, ahogy vagyunk, mielőtt még sikerülne elérni a vágyott „megjavulást”. Érdekes, hogy milyen nehezen vonatkoztatjuk magunkra a parancsot: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Önmagunk helyes szeretete ugyanúgy parancs, mint a felebarát szeretete. Jung, a híres pszichológus írja:
„Csodálattal tekintek Önökre, keresztényekre, mert Jézust látják mindenkiben, aki éhezik vagy szomjazik.

Amikor befogadnak egy idegent, Jézust fogadják be, amikor felruháznak egy mezítelent, Jézust öltöztetik fel. Mindez nagyon dicséretes, ám képtelen vagyok megérteni, hogy saját szegénységükben miért nem fedezik fel Jézus jelenlétét. Készek arra, hogy jót tegyenek egy szegénnyel, egy másik emberrel, ugyanakkor megtagadják azt a szegényt, aki magukban él. Miért nem tudják meglátni Jézust a saját szegénységükben, a saját éhségükben és szomjúságukban? Nem veszik észre, hogy él magukban egy beteg ember? Hogy maguk is börtönbe vannak zárva, a fé- lelem börtönébe? Hogy különös dolgok élnek magukban: erőszak, aggodalom, olyan dolgok, amelyeket nem képesek ellenőrzésük alatt tartani, és amelyek nem engedelmeskednek akaratuknak?

Van magukban egy idegen, be kellene fogadni, nem lenne szabad elküldeni, letagadni a létezését, tudomásul kellene venni, hogy ott van, be kellene fogadni, és meg kellene látni benne Jézust.” Azért annyira fontos ez, mert aki irgalmatlan önmagával, az képtelen elfogadni és szeretni a másik embert. Az elviselhetetlennek fogja tartani a körü- lötte élő családtagok, kollégák, ismerő- sök hibáit és gyengeségeit – hiszen már a magáét sem tudta elfogadni. Valójá- ban a másik emberben saját elfogadhatatlan tökéletlenségével harcol. Bárcsak el tudná hinni, hogy Isten elfogadja és szereti őt tökéletlenségeivel együtt is!

Mindjárt könnyebb lenne neki saját magát és ennek következményeképp a többi embertársat is elfogadni.

A megtérés, a megjavulás útja hoszszú távon nem az, hogy fokozott erőfeszítéseket teszek arra, hogy elkerüljem a rosszat, és fogcsikorgatva megteszem a jót – nehogy Isten előtt bűnösnek találtassak. Ez azt jelentené, hogy még mindig saját erőimre akarok támaszkodni, azaz valójában nem is tértem meg, és ez ki is fog derülni, amikor elfogy a nehezen összeszedett erőm. Az evangéliumban a megtérés mindig a szeretet elfogadásának útján át vezet.

Jézus olyan szeretettel viszonyul a bű- nös emberhez, hogy az végül elhiszi, hogy szerethető – és innen indul ki a megtérése, azaz elindulása a szerető Atyához, ami egyben visszatérést jelent önmagához és a többi emberhez is.

Popovicsné Palojtay Márta