Úton a közösség felé

23

Előző számunkban szó volt arról, milyen érzéseket válthat ki a gyerekekben egy kistestvér születése. Most vessünk egy pillantást a további évekre – hiszen az idő múltával a helyzet többnyire nem hogy javulna, hanem még romlik is.

Az első 1-2 év még viszonylagos nyugalomban telik. A nagyobb végül is belenyugodott egyke-pozíciójának elvesztésébe, közvetlen konfliktusokba pedig még nem keverednek a gyerekek. Ó, azok a boldog békeidők! Milyen büszke voltam annak idején, hogy lám, az én gyerekeim nem veszekednek! Azután elkezdték, és töretlenül folytatják most is, immár a legkisebbet is belevonva.

Talán kétségbe is esnék, ha nem lennének élénk emlékeim arról, mi minden kapcsán vesztünk össze gyerekként a húgommal. Annyit vitatkoztunk azon, hogy ki oltsa el a villanyt, ki tegye el az ágyneműt, hogy vajon a mosogatás-e a több munka vagy az öblögetés az asztaltörléssel együtt – hogy annyi idő alatt háromszor meg lehetett volna csinálni mindezt. Elválasztó vonalat húztam az íróasztalon (véletlenül se tolja át a könyökét!), és sok más módon keserítettük egymás és szüleink életét, akiket rajtunk kívül még hat gyerek “boldogított”.

Tizenegy-néhány éves korunk óta azonban egymás legjobb barátnői és mindenben támaszai vagyunk. Ezért él bennem a remény, hogy hátha egyszer a mi lányaink is…

Ami bizonyos: a féltékenység és a veszekedés elkerülhetetlen, ugyanakkor jól felkészít a későbbi társas kapcsolatokra. A konfliktusok lerendezését tanító, megfizethetetlen iskola ez. Ezért azt szokták tanácsolni a szülőknek, hogy ne avatkozzanak bele gyerekeik nézeteltéréseibe, bármennyire érzik ennek kényszerét. (Kivételt jelenthet a súlyos bántalommal fenyegető magatartás vagy az, ha az egyik gyerek állandóan, komolyan kihasználja, elnyomja a másikat.) A helyzet pontos felderítése amúgy is lehetetlen, ráadásul, ha a bíró szerepét rendszeresen felvállaljuk, nemcsak gyerekeinket fosztjuk meg a tanulás lehetőségétől, hanem saját idegeinket is komoly megterhelésnek tesszük ki.

A gyerekek egyébként többnyire nincsenek olyan rosszban, mint ahogy ez kívülről látszik: külső fenyegetés esetén – ez lehet akár a szülő büntetése – példásan egymás mellé állnak.

Sok szülő törekszik arra, hogy teljesen “egyenlő” bánásmódban részesítse gyermekeit. Eltekintve attól, hogy ez lehetetlen, nem is célravezető, hiszen a különböző korú gyerekeknek nyilvánvalóan mások a jogai és mások a kötelességei. A kisebbnek nem kell megengedni, hogy a nagyobbal együtt tévézzen, amikor neki aludnia kellene, viszont a kicsitől nem várjuk el, hogy például rendben tartsa a ruháit.

Néhány dolog, amire mégis érdemes odafigyelni:

– A kívánságaikat összességében nagyjából egyenlő arányban teljesítsük.

– Ne példálózzunk gyerekünknek a testvérével (“bezzeg a Pistike”)! Ez csak fokozza a féltékenységet és elkeseríti a gyereket.

– Nem helyes, ha mindig a nagynak kell engednie “úgyis te vagy az okosabb” címmel. A kicsik kiválóan értenek a nagyok provokálásához, és ártatlan képet vágnak hozzá. Ha mindig a nagyot szidjuk, komoly károkat okozhatunk igazságérzetének. Neki is joga van időnként a zavartalan játékhoz, a saját holmijához. Ugyanakkor a kicsi se legyen mindig kiközösítve a játékból!

– Vannak, akik az egyenlőség nevében a “nálunk mindig minden közös” elvet vallják. Jó, ha a gyerekek megtanulnak osztozni, de a magántulajdonra már ebben az életkorban is mindenkinek szüksége van. Kell, hogy legyen egy sarok, ami csak az ő birodalma, legyenek saját játékai, holmija, és tanulja meg a birtoklással járó felelősséget is. Úgy sajátítja el az adni tudás és a gondoskodás képességét, ha van, ami csak az övé. Az is fontos, hogy a gyerekeket ne “egy egységként” kezeljük; külön-külön is kapják meg a szükséges odafigyelést!

El kell még mondani, hogy a kétgyerekes családmodell előnytelen – több gyereknél kevésbé éles a rivalizálási helyzet. Az egykének ugyan nincs kivel rivalizálni, de nem is tanulja meg az ilyen jellegű konfliktusok kezelését, felnőve pedig súlyos teher számára, hogy nincs testvéri segítség, a szülőknek is ő az egyedüli támasza.

VÉGÜL A KORKÜLÖNBSÉGRŐL:

Nehéz megmondani, mi az ideális. A tapasztalatok szerint a gyereket az viseli meg legkevésbé, ha másfél éves kora körül születik kistestvére – bár ez a felállás a szülőknek kétség kívül nagyon megerőltető. Ilyenkor a gyerek énképe még kevésbé fejlett, és nagyjából már abban a tudatban nő fel, hogy nincs egyedül, a szülőn osztozni kell. Az is jó, hogy hamar játszótárssá válik a kicsi. A két és fél, 3 év korkülönbséggel általában sok a gond – a személyiségfejlődés kritikus szakaszához ér -, a túl soká született másodikkal pedig úgyszólván nem is alakul ki testvérkapcsolat.

Akármennyi gonddal jár is, hosszú távon a több gyerek nevelése mindenképpen kedvezőbb, mind a testvérek, mind a szülők számára. A hideg és kegyetlen világban nincs nagyobb megtartó erő, mint a család. Ne fosszuk meg gyermekeinket ettől a nagy ajándéktól!

Popovicsné Palojtay Márta