Viski hittantábor

792

Augusztus 4-8 között, hétfőtől péntekig a técsői, bustyaházi, kerekhegyi ukrán anyanyelvű gyerekek huszonketten, három segítő és két felnőtt vezetésével- a viski plébánián tartottak nyári hittantábort.
A napok kellemesen teltek, kirándulással, játékkal, vetélkedővel, imával.
Csütörtökön az ebéd utáni kirándulás a Visk határában lévő cigány imaházhoz vezetett. Ezt Antal püspök atya létesítette.
Megérkezésünk hírére pillanatokon belül megtelt az imaház hittanterme.
Rövid bemutatkozás után – kik vagyunk, honnan jöttünk, stb. – gitárral kísért énekléssel kedveskedtünk nekik. A harmadik-negyedik ének után ők is mind többen kapcsolódtak bele – könyv nélkül – .Végül együttesen szállt az Istent dicsőítő sok szép ének az ég felé.
Elköszöntünk, indultunk volna kirándulásunk másik célja – egy erdőszéli füves tisztás felé, de elém álltak a vendéglátó nagyobb lányok, kérve, maradjunk még, a ház előtt hatalmas füves térség van, ott játszhatnánk. Épp a kibúvó szavakat kerestem arra gondolva, a csoport tagjai valószínűleg alig várják már, hogy egyedül legyünk. Akkor hozzám jött a csoportból a nagyobb lányok, és ők is arra kértek, maradjunk, hiszen a térség ideális, játszhatunk itt is. Örömmel egyeztem bele, hogy maradjunk. Együtt játszott a két csapat apraja-nagyja.
Az uzsonnát is odaadtuk Marcsa néninek, ossza szét a kicsinyek között.
Végül hazafelé indultunk, a nagyobb lányok kedvesen felajánlották kíséretüket. Beszélgetve, egymással ismerkedve mentünk a lányok vezetésével a mellékutakon. Kiértünk a főútra, búcsúzkodni kezdtünk. Amikor rám került a sor, hogy pár búcsúszót mondjak, jön hozzám a csapatból egy gyerek és mondja, hogy a Mariann sír. Megfordultam, s valóban látom, sír. Indulok felé, hogy kérdjem mi a baj?
– Semmi – hangzik a válasz.
Nézem a többieket, azok is mind sírnak. Akkor megértettem, hogy mi megy végbe a lelkükben.
Visszatértem a lányokhoz, kérdik, hogy miért sírnak? „Hát tudjátok, ha valakit megszeretünk, és el kell búcsúzni tőle, akkor elfogja az embert egy megható érzés, amitől sírni kell. Hát ők ezért sírnak. Remélem, még az ősszel meglátogatjuk őket.”
De nem tudtunk elválni, egy újabb útszakaszon tovább kísértek. Végül csak vissza kellett menniük.
Hallgatagon mentünk tovább, egyszer messziről kiáltás ért a fülünkig. A lányok még mindig ott álltak, ahol elváltunk egymástól. Meghatott ragaszkodásuk, könnyezve integettünk egymásnak. Robi, az egyik fiú a csoportunkból – híres füttyös, akinek be kellett tiltani a táborban a fütyülést – jött és engedélyt kért, hogy háromszor füttyenthessen búcsúzóul. Abba a három füttybe a lelkét is beleadta. Hosszú ideig szó nélkül bandukoltunk, míg végül megindult a beszélgetés a párok között.
Ezek a gyerekek most értették meg, amit Antoine de Saint-Exupéry A kis hercegben így fogalmazott: „Jól csak a szívével lát az ember.”
Mint testvérektől búcsúztunk el az imaház közösségétől, és sokáig emlékezetünkben marad az a pár együtt töltött óra.

Fülöp Valéria, Técső

Előző cikkHATÁROK NÉLKÜL
Következő cikkKÁRPÁTALJAI IFJÚSÁGI ZARÁNDOKLAT