„Mi a béke barátai vagyunk” Ukrán fiatalok a békéért

Olga Makar Kijevben él, frissen végzett újság- író. A Szent Egyed közösség tagja. Közösségével a szegényeket szolgálják, és arról tanúskodnak, hogy hazájuk számára a legfontosabb érték a béke.

– Egy fiatalokból álló csoport tagja vagy. Milyen szolgálatot végeztek a városért, ahol éltek?

– Fiatalok a békéért – így hívják a mozgalmunkat, amely a Szent Egyed közösség gimnazista, egyetemista korú fiataljaiból áll. Évekkel a háború előtt jött létre a mozgalom, hiszen számunkra a béke nem csak azt jelenti, hogy nincs háború. A szegények barátai vagyunk: időseket, cigányokat, hajléktalanokat, szegény sorsú gyerekeket segítenünk. Azt szeretnénk, hogy a városunk megváltozzon, az emberek segítsék egymást, különösen azokat, akiknek a legnagyobb szükségük van segítségre.

Minden héten készítünk ételt a hajléktalanoknak. A velük való kapcsolatban fontos az étel, de még fontosabb, hogy a barátaik vagyunk, emlékszünk a nevükre, figyelünk a gondjaikra, mellettük állunk, kórházba visszük őket, ha megbetegszenek, ünnepnapokon együtt ünnepelünk. Sok ember segít nekünk, ki pénzt ad, ki ajándékokat, van, aki személyesen is eljön. Nyitottunk egy üzletet is, a szolidaritás boltjának hívjuk: bárki behozhatja feleslegessé vált dolgait, mi pedig eladjuk, és a bevételből a szegényeket támogatjuk. Járunk Kijev külvárosában élő gyerekekhez, akiknek foglalkozást tartunk a béke iskolája néven. Játszunk velük, ságának, nem örül a szenvedéseiknek, és nem örül, amikor beleesnek a szakadékba. Ő kinyújtja a kezét, és ki akar menteni mindenkit, hogy megismerjék az Ő végtelen kegyelmét. Isten otthagyja a kilencvenkilencet, csakhogy azt az egyet (aki lehet, hogy éppen te vagy!) megtalálja és visszafogadja.
„…nagyobb öröm lesz a Mennyben egy megtérő bűnösön, hogy nem kilencvenkilenc igaz emberen, akinek nincs szüksége a megtérésre” (Lukács 15, 7). „Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett!” (Lukács 19, 10). barátkozunk, és a békéről, a szegényekről is beszélgetünk velük.

– Hogyan változott meg az életetek, a mozgalmatok, amióta fegyveres harcok dúlnak az országban?

– Mi mindig az erőszak ellen voltunk, mindig azt mondtuk, hogy meg kell találni a párbeszéd útjait. Sajnos nem így történt. A Majdan téri tüntetések idején elkezdtünk ökumenikus imádságokat tartani a Szent Egyed közösséggel. Először a téren, aztán a tüntetések végezttével a templomban. Imádsá- gainkra rendszeresen eljönnek a különböző felekezetek hívei és papjai is.

A háborúval minden megváltozott, és most értettük meg, mit jelen valójában a békéért élni. Számunkra nagyon fontos a hűség. Ha valamit elkezdünk, hűségesek akarunk maradni hozzá. Amikor a hajléktalanoknak segítünk, egészen a halálukig velük akarunk lenni. Az imádságban is igyekszünk hűségesek lenni, hiszen tudjuk, mekkora értéke van a békéért való imának. Amikor arról hallunk, hogy más országokban is imádkoznak Ukrajna békéjé- ért, az is segít nekünk: tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül, nem hagytak magunkra minket. Ha valaki segíteni akar Ukrajnának, akkor az első segítség az imádság, mert az imádságnak köszönhetően megtörténhet az is, ami az ember számára lehetetlen. Amikor lehetetlennek tűnik a béke, akkor is tudjuk, hogy Isten számára nincs lehetetlen.

– Hogyan változott meg a szegények helyzete, akiket támogattok?

– Észrevettük, hogy amikor háború van, a szegényekről feledkeznek meg a leghamarabb. Ilyenkor mindenki azt gondolja, hogy nem a hajléktalanoknak kell segíteni, hanem a háborús célokat kell támogatni. Ezért most még inkább a szegények mellé kell állnunk, mert ők a háború és a gazdasági válság első áldozatai. Ugyanakkor a szegények egyesítik az embereket, segítik a párbeszédet. Amikor a szegényeknek segítesz, nem számít, hogy oroszbarát vagy ukránbarát vagy.

– Milyen konkrét segítséget tudtok nyújtani nekik a konfliktustól sújtott területen? – Szlovjanszk városa azon a részen fekszik, ahol elkezdő- dött a háború, s mindent leromboltak. Tizenöt éve segítjük ebben a nagyon szegény városban azt a központot, ahol árva gyerekeket fogadtak be. A várost lebombázták, de a svájci tulajdonosok újjáépítették az intézményt, az árva gyerekek mellett befogadtak menekült családokat is. Nekik való- ban semmijük sincs, minden segítségre szükségük van: nincs élelmük, ruhájuk, orvosságuk… A központ igazgatója, aki régi jó barátunk, kijár a szomszédos falvakba is, a két hadsereg közötti senkiföldjére. Nagyon kevés szervezet van, melynek tagjai bemehetnek erre a területre, az emberek teljesen magukra hagyva élnek, az üzletekbe senki nem szállít ennivalót. Az étel itt óriási segítség, elengedhetetlen ahhoz, hogy ezek a magukra maradt emberek életben maradjanak. Enélkül pedig meghalnak – ez a valóság.

– Hogyan érinti a konfliktus a kijevi fiatalokat?

– Mindenkinek van valakije, aki a háborúban van: barát, iskolatárs, rokon. Kijevben nincs háború, mégis közel van a hétköznapi életünkhöz. Folyamatosan jönnek hírek, találkozol olyanokkal, akik hazajöttek a háborúból, vagy éppen elmenni készülnek. Mindenki erről beszél, de hiányzik a reményteljes, higgadt hang. Szeretnénk elmagyarázni a fiataloknak, milyen nagy értéke van a párbeszédnek, s hogy a béke az ember szívében kezdődik el, minden egyes ember szívében. Sokat kell beszélnünk velük, hogy megértsék: az egyetlen lehetséges győzelem a béke. Nincs más lehetőség.

Szeptemberben zarándoklaton voltunk a Szent Egyed kö- zösséggel Krakkóban és Auschwitzban. Kétszáz ukrán fiatal jött velünk. Találkoztunk orosz fiatalokkal – és ami ott történt, az nagyon megdöbbentett. Az oroszokkal mindig együtt éltünk, évek óta barátságban. Ha át akartunk menni az orosz határon, elég volt a személyi igazolvány. Számunkra Oroszország nem külföld volt, az orosz zenét, az orosz irodalmat a sajátunknak éreztük. Krakkóba érkezve azonban ezek a fiatalok azt kérdezgették: „Mit csinálunk, ha találkozunk az oroszokkal? Mit mondunk nekik?” Amikor végül találkoztunk, mindenki nagyon meghatódott. „Képzeld, beszélgettem az oroszokkal!” – mondták meglepődve a fiatalok. Miközben ez teljesen abszurd helyzet volt, hiszen egy évvel ezelőtt termé- szetes volt beszélgetni velük.

Mi aztán a krakkói utazás után is barátságban maradunk ezekkel az orosz fiatalokkal, néha Skype-on beszélgetünk velük. Meg szeretnénk őrizni ezeket a kapcsolatokat. Szeretnénk jel lenni, annak a jele, hogy a béke lehetséges. Ha lehetséges közöttünk, akkor lehetséges mások között is, hiszen mi nem vagyunk különleges emberek. Az ingyenesen, másokért adott élet valóban jel, hiszen az igazi béke a szükséget szenvedő emberrel való szolidaritással kezdődik.

Amikor Ukrajnában a testvériségről, a békéről beszélek, akkor sokan azt mondják, hogy oroszbarát vagyok. Pedig mi nem vagyunk sem oroszbarátok, sem ukránbarátok: mi a béke barátai vagyunk. A barátság, a párbeszéd barátai.

Mindenki választani akar a két oldal között, de erre semmi szükség. Hazafinak lenni azt jelenti, hogy a béke barátja vagyok. Hiszen Ukrajna számára semmi nincs, ami fontosabb lenne, mint a béke. Ha szeretem a hazámat, akkor nem mondhatom, hogy gyűlölöm az oroszokat. A békét kell szeretnünk, ez az, ami a leginkább hazafias dolog.

Thullner Zsuzsanna
forrás: Magyar Kurír