A jóságos tündér s a tizenkét hónap

Szlovén népmese. Fordította: Komjáthy István

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gonosz mostoha, aki édeslányát jobban szerette, mint a szeme világát, de mostohalányát, Maricát teljes szívéből, teljes lelkéből gyűlölte. A kislány nem állhatott meg előtte. Ha szerét ejthette, kínozta, gyötörte, szeretett volna tőle mielőbb megszabadulni. Egy napon mind a két lányt elküldte a folyóra, hogy gyapjút mossanak.

Az édesnek fehér gyapjút adott, a mostohának pedig feketét lökött oda, és megparancsolta neki:
– Hogyha ezt a fekete gyapjút hófehérre nem mosod, haza ne gyere, mert elkergetlek a háztól!
A kis mostoha azonnal tudta, hogy ezt a kívánságot nem teljesítheti, de azért csak hóna alá vette a gyapjút, és zokogva elindult féltestvére után. Amidőn megérkeztek a folyóhoz, mosni kezdtek mind a ketten. Amint szorgalmasan mosnak, váratlanul odalépett hozzájuk egy csodálatosan szép leányka, talpig fehérbe öltözve, és így köszönt a lányokra:
– Jó napot, leánykák! Segítenék nektek, ha megengednétek!
A mostoha lánya nevetve felelte:
– Nekem nem kell a segítséged, mert az én gyapjúm máris hófehér, de itt az én mostohahúgom, nem boldogul a fekete gyapjúval.
Ekkor a szép leányka odalépett Maricához, és azt mondotta:
– Add ide a gyapjút! Megpróbálom, hátha nekem sikerül fehérre mosnom!
Mind a ketten elkezdték újra mosni, és a gyapjú fehéredett, egyre fehéredett, egyszerre csak olyan fehér lett, mint a hó. Amikor készen lettek vele, a szép fehér ruhás lányka eltűnt a szemük elől. A mostoha nagyon elcsodálkozott, amikor megpillantotta a hófehér gyapjút, és szörnyű nagy haragra gyulladt, hogy nem sikerült mostohalányát elkergetnie a háztól.
Nem sok idő múlva beköszöntött a hideg tél, és hamarosan leesett az első hó. Ekkor a mostoha megparancsolta Maricának:
– Vedd a kosarat, lódulj az erdőbe, és szedjél ott érett epret! Nemsokára itt az újesztendő, akkorra kell csemegének. De hogyha nem találsz, jobban teszed, ha mindjárt ott maradsz az erdőben.
A szerencsétlen leányka kérve kérte, sírva könyörögte:
– Már hogy találhatnék én ebben a farkasordító hidegben érett epret az erdőn?
De hiábavaló volt minden kérés, siránkozás, mit volt mit tenni, el kellett indulnia.
Amidőn beért az erdőbe, tizenkét ifjú legénnyel találkozott. Barátságosan köszöntötte őket. Azok nyájasan fogadták, faggatni kezdték, hogy miért sír, miért megy ilyen nagy zimankóban az erdőre. Marica eleitől a végéig mindent szép rendre elmondott a tizenkét ifjúnak, semmit sem hallgatott el.
– Mi segítünk rajtad – mondották a legények –, ha igaz szívedre megmondod, hogy melyik hónapot szereted a legjobban.
Marica gondolkodás nélkül válaszolta:
– Mindegyik hónapot szeretem, de a márciust szeretem a legjobban, mert az hozza meg a kikeletet és a szép reményeket.
A legények igen meg voltak elégedve a felelettel, és mosolyogva mondották:
– Eridj a domb mögötti szakadékba, s találsz ott annyi epret, amennyi csak kell.
Így azután Marica újesztendőre gyönyörű szép epret vitt haza, púpozott kosárral, és szépen elmondta mostohájának, hogy mint jutott a finom csemegéhez.
Néhány nap múlva aztán, amikor kissé megenyhült az idő, az asszony az édes lányát is elküldte eperért az erdőbe: abban reménykedett, hogy találkozik a legényekkel, és ő is olyan szerencsés lesz, mint a mostohalány. Az édes csinosan felöltözött, vette a kosarat, és vidáman ment az erdőbe. Ő is találkozott a tizenkét ifjú legénnyel, és emelt hangon szólt rájuk:
– Mutassátok meg nekem is, hol lehet azt a szép epret találni, amelyből az én testvérem hozott haza!
A legények így szóltak:
– Megmutatjuk, hogyha megmondod, hogy melyik hónapot szereted a legjobban a tizenkettő közül. De feltétlenül az igazat kell mondanod!
A lány gondolkozás nélkül, gőgös arccal, dühödten, ellentmondást nem tűrő hangon rávágta:
– Miért is szeretném valamelyiket? Egyiket sem szeretem, de a márciusra haragszom a legjobban.
Erre az erdő zúgni kezdett, iszonyú hóförgeteg zúdult a hegyekre, s a lány félig agyonfagyva, meggémberedve érkezett haza az anyjához. Az a tizenkét ifjú legény volt a tizenkét hónap.
Telt, múlt az idő, s a mostohalány jóságának, szépségének híre messze földet bejárt. Egy szép napon derék ifjú jelentkezett a mostohánál, s a tudtára adta, hogy ekkor és ekkor barátjával eljön háztűznézőbe, és megkéri Marica kezét. Amikor elérkezett a várva várt este, a mostoha kikergette Maricát, hogy menjen a ház megetti színbe aludni; finom vacsorát készített, s édeslányát ékesen, cifrán felöltöztette.
A lánykérő legények megérkeztek, a mostoha szívesen fogadta őket, bevezette mindkettőt a házba, és mondotta:
– Itt van az én kedves mostohalányom!
Véletlenül meghallotta ezt a kakas, és tele torokból elkezdte kukorítani:
– Kikeriki, kikeriki – szép Marica ideki, ideki!
A leánykérők azonnal megértették a kakas szavát, s megparancsolták a mostohának, hogy vezesse elő az igazit, akit ők keresnek. Amidőn megpillantották, nem győztek betelni gyönyörűségével, kedvességével, és még azon este elvitték magukkal. A mostoha s a leánya leforrázva otthon maradtak.
Marica meg boldogan élt férjével, még ma is élnek, ha meg nem haltak.