Akik nem csak a fölöslegükből adnak,

azokról szeretnék írni. Roska Péternek hívnak, esztergomi egyházmegyés pap vagyok. Egy évet töltöttem diakónusként Kárpátalján. A ferences testvérek fogadtak be Nagyszőlősön, velük lakhattam, dolgozhattam. Sok-sok szeretetet kaptam ez alatt az egy év alatt Kárpátalján. Szeretném ezt megköszönni a jó Istennek és mindazoknak, akiktől kaptam.
Mindazt a szépet, amiben részem lehetett, leírni úgysem tudnám, ezért hadd írjak arról, ami a leginkább megérintett, ami a legnagyobb élmény, ajándék volt számomra: megismerhettem olyan áldozatkész embereket, akik „életük egy darabját” adták Isten és embertársaik szolgálatára.
Olyan körülmények között, amikor a család túléléséért, a tél átvészeléséért, a gyerekek megfelelő táplálásáért sokszor meg kell küzdeni, akadnak olyan emberek, akiknek jut idejük és energiájuk arra, hogy a még nagyobb bajban lévő embertársaiknak segítsenek. Fáj nekik, ha látják, hogy a közelben vannak gyerekek, akik éhesek, nincs módjuk tanulni vagy nyaralni, nem hallanak Istenről, hogy vannak árvák, özvegyek, akik magányosak, elhagyatottak, akiknek magányos az ünnep, nem jut látogatás, barátság, hogy vannak betegek, akik nem tudják kezeltetni magukat, nincs gyógyszerük, ápolójuk. Van szemük rá, hogy észrevegyék ezt, bántja őket, és van bátorságuk, hogy elinduljanak és segítsenek, megszaporítsák az örömöt és reményt maguk körül.
Nehéz idők nevelnek nagy embereket. Sokszor elgondolkoztat egy mondás: „Ha elfogyott a levegőd, változz levegővé, hogy a többiek ne fuldokoljanak körülötted.” Akkor adni, segíteni, amikor az ember maga is nehézségekkel küszködik, igen nehéz, de a legnemesebb dolog. Persze, sokszor eltart egy ideig, míg megtaláljuk a helyes sorrendet: elsősorban azokért kell, akik rám vannak bízva, a gyermekeimért, a családomért, vállalni áldozatot, és azután bővíteni a kört. Arra azért vigyázni kell, hogy bele ne betegedjünk a sok munkába, vagy ezt csak akkor tegyük, ha tényleg életet mentünk vele, és biztosak vagyunk benne, hogy Isten ezt kéri tőlünk. És az is biztos, hogy akad még olyan, aki azért segít, mert anyagi érdeke fűződik hozzá, vagy pedig saját magát akarja nagynak látni és láttatni – de ez a ritkább eset.
Azokban a falvakban és városokban, ahol a ferences atyákat kísérve rendszeresen megfordultam, sok-sok áldozatkész, másokon önzetlenül segítő embert ismertem meg. Ami a legjobban megfogott, az volt, hogy sokan tényleg nemcsak szabad idejükben, hanem pihenésüket, szabadságukat feláldozva, idegeiket nem kímélve is tudtak segíteni, mások szolgálatára lenni: nem csak a fölöslegükből adtak. Voltak köztük fiatalok és idősek, családosok (többen 4-5 gyerekkel) és egyedülállók, világiak és papok (többen 15-20 évvel a nyugdíjkorhatár fölött), és voltak még betegek is. Megtiszteltetés volt számomra, hogy néha együtt dolgozhattam velük, megosztották velem is álmaikat, terveiket, gondjaikat, örömeiket.
A kárpátaljai egyház vértanúk és hitvallók örököse. Sokakat meghurcoltak a hitükért, elvesztették munkahelyüket, börtönbe kerültek. Csak az-az egy tény, hogy a görög katolikus papság nagyobb része Szibériát választotta a hittagadás helyett, már magáért beszél. Az ő nyomukba lépnek azok, akik ma – másfajta nehézségekkel küzdve, de életük egy darabját éppúgy Krisztusért adják. Igen, aki a másik emberrel szemben irgalmas és jó, az az élő Isten szeretetét viszonozza, hiszen mindnyájunk életében közeledik a nap, amikor találkozunk majd Ővele. Ő pedig így szól majd: „Éhes voltam, és Te enni adtál nekem, beteg voltam, és Te meglátogattál…” Te pedig majd megkérdezed Tőle: „Uram, mikor láttalak éhesen és betegen Téged?” 0 pedig így felel majd: „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettél, velem tetted.” (Mt. 25, 31-46)
Aki nemcsak a fölöslegéből ad, hanem élete egy darabját is oda tudja adni másoknak (elsősorban a családjában, aztán a tágabb környezetében), az valóban keresztény ember. Az élete: válasz – válasz az Isten szeretetére, aki a saját létéből adott, amikor megteremtett minket, és megmutatta a szeretetét Krisztusban, aki az életét adta értünk. 0 ugyanis azon az éjszakán, amelyen elárultatott, kenyeret vett a kezébe, megtörte, szétosztotta barátai között és így szólt:,Vegyétek és egyétek: ez az, mely értetek adatik…” az én testem.

Roska Péter