Egy kenyér, egy test

Ma, az Oltáriszentség ünnepén arra a kérdésre próbálunk választ találni, hogy mi lehetett Krisztus szándéka az utolsó vacsorán végzett cselekedetével. Miért akarta, hogy a kenyérben és a borban jelen legyen az ő teste és vére? Miért parancsolta apostolainak, hogy az ő emlékezetére ismételjék meg cselekedetét?

Krisztus Urunk szándékát az őskeresztény idők szertartásából, az imádságokból és az igehirdetésből ismerhetjük, valamint mindenekelőtt a Szentírásból, pontosabban Máté, Márk, Lukács evangéliumából és Pál apostol leveleiből, de ezek az iratok már tükrözik az első keresztény közösségek imádságait és szertartásait is. Abban a reményben keressük Krisztus szándékát, hogy ez megmutatja számunkra az Oltáriszentség hatását, az Eucharisztia célját.

Jézus szándékai közül elsőként azt kell megemlítenünk, hogy ő azt szeretné, hogy kapcsolatban legyünk vele. Nem csupán az imádságban vagy a testvéri közösségben megtapasztalható lelki kapcsolatra kell gondolnunk, hanem valóságos kapcsolatra. A csodálatos kenyérszaporítást követően már nem az embereknek kiosztott kenyérről beszél Jézus, hanem arról az „élő kenyérről,” amit majd adni fog, tehát az Oltáriszentségről. Ezt mondja: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne” (Jn 6,56). Láthatjuk, hogy nem valamiféle laza, felszínes kapcsolatról van szó, hanem Krisztussal való egyesülésről. A szentáldozás révén, Krisztus testének vétele által eggyé válunk ővele. Milyen csodálatos ajándék ez számunkra! Jézus bennünk akar élni. Éltetni akar
bennünket. Valahányszor szentáldozáshoz járulunk, az Istennel való egyesülés vágyával tegyük ezt. Itt értjük meg azt, hogy miért nem szabad úgy áldoznunk, hogy bűnben élünk: a szent Istenhez méltatlan az, ha mi bűneinkhez ragaszkodva, bűnben élve közeledünk hozzá. A szentmisében erre a bűn nélkül való közeledésre emlékeztet minket a bűnbánati liturgia.

Krisztus második szándéka az, hogy közösségre lépjünk a többi kereszténnyel. Szent Pál apostol ezt írja a korintusiakhoz szóló levelében: „Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk” (1Kor 10,17). Az egyházatyák írásaiban már a kezdeti időszaktól fogva jelen van a következő két jelkép: miként a gabonaszemek az őrlés és a sütés után eggyé válnak, egy kenyeret alkotnak, és ahogyan a szőlőszemek a préselést követően a bor levében eggyé válnak, ugyanígy kell a Krisztus testét magukhoz vevő keresztényeknek eggyé válniuk. Egymással eggyé válva alkotják az Egyház közösségét. E ponton fedezzük fel, hogy az Egyház alapja az Oltáriszentség. Egyház nélkül, közösség nélkül elképzelhetetlen az Eucharisztia ünneplése. A szentmisében a Miatyánk közös imádkozása és ezt követően az egymással való kiengesztelődés szertartása segít minket az egymással való testvéri közösségre.

Jézus harmadik szándéka az, hogy lelkileg megerősítse azt, aki az ő testét magához veszi. Ez akkor valósul meg, ha a szentmise nem csak Krisztus áldozata, hanem az én áldozatom is. Nem csak Krisztus felajánlása, hanem én is felajánlom magamat az Istennek. Nem csak Krisztus hálaadása, hanem az én hálám kifejezése is Isten felé. Engednem kell tehát, hogy e szentség szentté tegyen engem. Méltatlanságom tudatában, de a megszentelődés, a lelki gyógyulás vágyával a szívemben vegyem magamhoz Krisztus testét. A szentmisében ezt tudatosítja bennem a rövid ima: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.”

E szempontok segítsenek minket, hogy az Oltáriszentséggel kapcsolatban ne csupán az ünnepélyességre és a külsőségekre figyeljünk, hanem annak lelki hatásaira is!

Horváth István Sándor

Szentségimádás egy afrikai börtönben