Elmélkedések Úrnapjára

Valóban étel…

Az egyház minden szentmisében az utolsó vacsora asztalához invitál minket Jézus meghagyása szerint: „Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre.” Régi igénye azonban, hogy ennek az asztalnak ajándékát külön ünnepen köszönje meg Istennek. Történeti szempontból a nagycsütörtök volna erre a legalkalmasabb, de arra a nagypéntek árnyéka vetődik. Ezért a középkor a húsvéti időt és a Szentháromság vasár-napját követő csütörtökre tette az Oltáriszentség ünnepét. Újabban pedig az ezt követő vasárnapra került az úrnapja.

Az ünnepi mise evangéliuma Szent János könyvéből való. Meglepő, de a negyedik evangélista az utolsó vacsoráról szóló beszámolójában nem ír az Oltáriszentség szerzéséről. Úgy intézi viszont, hogy Jézus a kenyérszaporítást értelmező hosszú beszédében mégis feltárja azt a szándékát, amelyet aztán nagycsütörtökön teljesített be, hogy tudniillik önmagát adja eledelünkül: „Az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne.”

A kenyérszaporítás alkalmával Jézus nyilvánvalóvá tette: nemcsak tanítóként fordul hozzánk, hanem táplálniis akar és tud bennünket. Akkor egy alkalmi csodával a szavára ráfeledkező sokaság éhségét csillapította. Ez azonban jel volt és ígéret. Az utolsó vacsorán maga vált eledelünkké. Nem szókép ez? Hiszen Jézus máskor szőlőtőnek, jó pásztornak, a világ világosságának is mondta magát! Itt különös
hangsúlyt kap a kétszer is elhangzó valóban szó: a görög eredetinek tán még hívebb fordítása, hogy valóságos étel és valóságos ital. Az is kiemeli ezt a kijelentést a metaforák sorából, hogy itt párhuzamba kerül egymással az étel és az ital, a test és a vér. Amíg csak azt mondta: „én vagyok az élő kenyér”, addig értelmezhettük metaforikusán is a szavát. Mikor már nem egyszerűén önmagáról, hanem a testéről és a véréről beszél, mikor már ételt és italt említ, akkor arra késztet, hogy „szó szerint” értsük, amit mond.

Jézus nem azért lesz eledelünkké, hogy testi éhségünket csillapítsa. Még azt sem mondhatnánk, hogy „lelki éhségünk” kielégítése volna a célja. Táplálni akar. Meg akarja velünk osztani a saját életét: azt a szeretetet, amely minden tettében vezette. Megerősít egymás s önmagunk terhének elviselésére, részeltet a föltámadott élet öröméből.

Jelenits István

Egyétek! Több életetek lesz!

Már a 8-10 éves kis elsőáldozó-jelöltek is tudják a helyes választ a kérdésekre, hogy vajon látták-e az apostolok, hogy a kenyér Jézus testévé, a bor az ő vérévé változott az utolsó vacsorán. Nem látták – hangzik a válasz. Nem látták, hanem hitték. Miért hitték? Mert ezt Jézus mondta nekik. Miért hitték el Jézusnak? Mert ő Isten. Honnan tudták, hogy ő Isten? Onnan, hogy csodákat tett, és mert rajta teljesedtek be az évezredes jövendölések, melyeket a próféták az eljövendő Messiásról elmondtak, akit Emmánuelnek neveztek, ami annyit
jelent, hogy velünk az Isten.

Ezért van, hogy minden szentmisében, az utolsó vacsora megjelenítése után szinte felkiáltva mondja a miséző lelkiatya: Íme, hitünk szent titka! Ott, akkor, az utolsó vacsorán Jézus hatalmat adott az apostoloknak – és csak nekik, még édesanyja sem volt jelen –, hogy ők is ugyanezt cselekedjék az ő emlékezetére. Ez a hatalom aztán továbbadódott és adódik kézrátétellel a papoknak. Ők ezzel a hatalommal változtatják át a kenyeret és a bort minden szentmisében.

Egy diákom egyszer azt kérdezte: miért adta Jézus magát nekünk eledelül? Kettős választ adtam neki.

1. Mert így óhajtotta beteljesíteni az örök emberi vágyat, amely – mióta ember az ember – ott él a szívekben: valami módon személyesen találkozni Istennel. Ezt Krisztus előtt (a primitív emberek ma is!) úgy vélték elérhetőnek, hogy az áldozati ételből vagy állatból egy kis részt nem égették hamuvá, hanem kultikusan megették. Igazában ez nem volt személyes találkozás és egyesülés az istenséggel, de remek előképpé magasztosult. Hiszen Jézus ezt a találkozást igazán, lényegszerűen (ontológiailag) megvalósította az utolsó vacsorán.
Az átváltoztatott kenyér valóban az ő teste. A szentáldozás igazi istentalálkozás.

2. Azért is rendelte Jézus a szentáldozást – volt második válaszom a diáknak –, hogy nekünk „több életünk legyen”. Ezt maga Jézus mondta így. Erről a több életről így vall a katekizmus: Aki rendszeresen eszi az Úr testét, abban előbbutóbb megerősödik a meggyőződés, hogy Isten minden élethelyzetben gondját viseli, és hogy lesz örök életünk. Ez a belső élmény kizár minden kételkedést, lázadást, mert megtanul várni. Több élet az életkedv, a lélek békéje, az öröm és a szeretet. A több élet képessé tesz jól értelmezni a nehéz élethelyzeteket: halált, szenvedést. Megláttatja a kegyelmi összefüggéseket és a dolgok és történések igazi lényegét.

Egy halni készülő pap így búcsúzott az itteni élettől: „Arra kérem Krisztust, nyissa ki számomra a kaput, ismerjen önmagáénak, hiszen annyiszor magamhoz vettem őt, és annyiszor nyújtottam másoknak. Kérem, hogy vezessen haza Országába, ahol ő lesz minden mindenben.”

Kerényi Lajos
Forrás: Új Ember , LXIV évf. 21. (3119.), 2008. május 25., 2. old.