Gyerekek, kezdődik a hittanóra!

Hitoktatókat kérdeztünk arról, hogyan kezdték el a hitoktatást, mit jelent számukra az elkötelezettség a hitoktatásban, milyen örömökkel, nehézségekkel találkoznak eközben.

Kucsinka Katalin: A nyolcvanas évek végén Lloyd C. Douglas: „És köntösömre sorsot vetettek…” című könyvét elolvasva rádöbbentem, hogy nem ismertem eléggé Jézust, ezért elhatároztam, hogy mindennap olvasom a Szentírást. A szentírásolvasás belső örömmel és békével töltött el, amit úgy éreztem, másoknak is át kell adnom, így, amikor Papp Tihamér atya felkért arra, hogy gyerekeket hitoktassak, örömmel elvállaltam. Amikor 1993-ban elkezdődött a hitoktatói tanfolyam Szőlősön, én is jelentkeztem. Az egyházközségből többen is nagy lelkesedéssel végeztük ezt a tanfolyamot. Az akkor megszerzett tudásnak nagy hasznát vettem a hitoktatás során és a többiek lelkesedése is lendületet adott.

Ma már sajnos a gyerekek többsége komolytalanul viszonyul a hittanórákhoz és a szülők sem ragaszkodnak ahhoz, hogy gyermekük feltétlenül hitoktatásban vegyen részt. Úgy gondolják, hogy a hittanóra is csak egy olyan fakultatív foglalkozás, mint a tánc-, rajz- vagy más szakkör. De ez nem keserít el, mert visszaemlékszem, mennyire bennem maradt az a mag, amit szüleim, hitoktatóim ültettek el bennem, lerakva a hit alapjait. Ezek az alapok később, a rendszerváltás után sokat segítettek abban, hogy aktívan részt vegyek az egyház életében a hitoktatást vállalva. Úgy gondolom, a gyerekekben is egyszer csak kicsírázik ez a mag, amit igyekszünk elültetni bennük hittanóráról hittanórára.

Komár Valéria: Gyerekkorom óta vallásos voltam, de az amolyan langyos vallásosság volt. A 90-es évek elején mindannyiunk hitéletébe, így az enyémbe is, nagy változást hoztak a Kárpátaljára érkező szerzetesek. Könyvtárosként dolgozom, és nagyon szerettem és szeretek olvasni. Ezt észrevette az akkori plébánosunk és sok könyvet hozott nekem, többek között hittankönyveket és szentek életéről szóló könyveket. Nagy lelkesedésemet észrevette Papp Tihamér atya és felajánlotta, hogy végezzem el a hitoktatói tanfolyamot. Egy kicsit félénken, de nagy örömmel kezdtem el tanulni. A hitoktatás legnagyobb nehézségének érzem azt, hogy sok gyerek nem lát maga előtt hiteles keresztény szülőket. Egyedül kell járniuk templomba, mert a szüleiknek „nincs idejük”. Nekünk, hitoktatóknak nehéz vetekedni a szülői véleménnyel.

De az Úr Jézus, aki meghalt értünk a kereszten, erőt ad nekem minden nehéz helyzetemben. Hiszem és remélem, hogy eredményes lesz a munkám, és hogy a gyerekekre „ragaszthatom” a hittan szeretetét.

Baráth Ágnes: Én már Munkácsra jelentkeztem a teológiai tanfolyamra. És még mielőtt elvégeztem volna, kaptam egy hittancsoportot. Mivel pedagógus is vagyok, ezért szívesen elvállaltam a hitoktatást, úgy gondoltam, a kapott talentumot használnom kell, tovább kell adnom a tanultakat. Az elkötelezettség számomra azt jelenti a hitoktatásban, hogy nem csak tanítanom kell a hit dolgait, hanem élnem is kell azokat, elöl járva és példát mutatva ezzel a hittanosaimnak. Persze ebbe az is beletartozik, hogy a nehézségek vagy esetleg csalódások esetén is igyekezni kell lelkesnek és kitartónak maradni, a gyerekeket a hitre vezetve.

Fontosnak tartom, hogy a hitoktatók egy közösséget alkossanak saját egyházközségükben, hisz hitünket nem tudjuk egyedül megélni. A közösség támaszt jelent szakmai és lelki kérdésekben egyaránt és segít abban is. hogy elkötelezettek maradhassunk. Másrészt a hittanos gyerekek is arra figyelnek leginkább, hogy a hitoktatójuk megéli-e azt a közösségi hitet, amit tanít, akár a családban, akár más közösségben.

Baráth Júlia: Korábban nem gondoltam, hogy hitoktató leszek. A munkácsi teológiai tanfolyamot azért végeztem el, mert szerettem volna többet megtudni a katolikus hitről. A tanfolyam elvégzése után épp hitoktatóhiány volt plébániánkon, így a plébános atya többek közt engem is felkért a hitoktatásra, amit szívesen elvállaltam, mivel pedagógusi mivoltomból kifolyólag nem volt új számomra az oktatás.

Az elköteleződéshez szükséges erőt szerintem isteni kegyelem által kapjuk. De nem csak az elköteleződésben kapunk égi segítséget. Sokszor tapasztalom ezt a hittanórák során. Amikor például a gyerekek egy-egy „csavaros” kérdésére próbálok válaszolni, jómagam is válaszolva értem meg a kérdéses dolgot, ami szerintem isteni kegyelem által történik. Az elkötelezettséget sokszor maguk a hittanos gyerekek erősítik a hitoktatóban. Hiszen ők nem csupán a hitoktató szavaira, tanítására figyelnek, hanem a viselkedésére, a dolgokhoz való hozzáállására is. Ha a példaadás fontossá válik a hitoktató számára, akkor valahol elkötelezetté is teszi őt ezen a téren.

A riportot készítette:
Bunda Szabolcs