Hétköznapi feltámadásaink

Hisszük azt, hogy halálunk nem végleges állapot, fel fogunk támadni. Hétköznapi életünk is tele van kis meghalásokkal – melyeket kis feltámadások követhetnek. „Mindaz, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg mindörökké” – mondja Jézus Mártának. Igaz ez „halálra ítélt” kapcsolatainkra, reménytelennek látszó helyzetekre is. Aki úgy él, hogy hisz Jézusban, annak „feltámadhatnak” kapcsolatai, reménytelenségének sötétjébe belevilágíthat a hiten alapuló remény sugara.

Kis meghalásaink
Hányszor érezzük úgy egy-egy dologgal kapcsolatban, hogy nincs tovább! Meghal bennünk valami, amikor egy kapcsolat minden jel szerint végleg elromlott, amikor bebizonyosodik valakiről, hogy már soha nem lehet gyereke, amikor végleg lemond arról, hogy férjhez tudna menni, amikor fiatalságát, egészségét, szellemi képességeit valaki végleg eltűnni látja. Ilyenkor lelkünk egy területe szinte halottá válik: megbénul, teljesen erőtlenné válik, csak sötétség látszik.

Egy komoly bűnnek is lehet ilyen hatása. De az is lehet, hogy mások ejtettek rajtunk olyan súlyos sebet, ami valamit visszafordíthatatlanul, véglegesen megölt bennünk, ami lezárta az utat, amin menni akartunk. Hozzáraktuk még saját neheztelésünk, jogos haragunk köveit, és így az utunkon emelt barikád végkép áthatolhatatlanná vált. A zsoltárossal együtt mondhatjuk: „Már csak a sötétség ismer engem”.

Válaszút
Ilyenkor két út áll az ember előtt: az egyik „az örök halálé”, amikor magunkba fordulunk, és keserűségünk levében főve már meg sem látjuk a felénk kinyújtott kezet, nincs számunkra „harmadnap”. Marad a Nagypéntek mindörökké. Vagy pedig mindennek ellenére tovább tápláljuk lelkünkben a Húsvét reménységét abban a hitben, hogy Istennek van hatalma „feltámasztani” minket lehetetlen helyzeteinkből, bűneinkből, kapott sebeinkből.

Hogy melyik utat választjuk, talán attól is függ: ki, mi a mi reményünk forrása? A saját erőnk? A házastársunk, a gyermekeink, egy megbízható kapcsolat, az összegyűjtött pénzünk? Szinte biztos a csalódás. A házastársunkról egy idő után kiderül, hogy soha nem lesz olyan, mint amilyennek elképzeltük.

A gyerekeink kirepülnek, és a saját családjuknak élnek. Itt, Kárpátalján pedig már sokan átélték, hogyan mehet füstbe egy pillanat alatt az egy életen át gyűjtögetett pénztartalék, amivel nehéz napjaikra próbálták volna bebiztosítani magukat. A barátok, emberek, akikben bízunk, megváltozhatnak. Akárhogy is, ha ezekre a tényezőkre építünk, hirtelen kicsúszhat a lábunk alól a talaj.

A másik út, amikor reményünk forrása egyedül az Isten. Róla biztosan tudjuk, hogy nem változik és hogy nem csap be. Még akkor sem, ha a nehéz helyzetekben, a kísértésekben pont erről próbál minket meggyőzni az ellenség. Nehezíti helyzetünket, hogy Isten nem ígér azonnali megoldásokat, sőt, azt sem ígéri, hogy olyan formában segít rajtunk, ahogy azt mi elképzeltük. Nézzük Ábrahámot: volt az ígéret, miszerint Isten nagy néppé teszi. Évtizedekig hordozta ezt a lassanként reménytelenné váló ígéretet, és minden emberi alapot nélkülözve a „reménység ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyjává lesz”. Isten pedig megjutalmazta hűséges várakozását és beteljesítette ígéretét. (Hozzátartozik a történethez, hogy közben egy reményvesztett pillanatában Ábrahám megpróbálkozott azzal, hogy a saját kezébe vegye a dolgot, és szolgálójától nemzett gyermeket magának, amiből később nem kevés kalamajka adódott.)

Ha semmi sem változik
Azt nem mondhatjuk, hogy Isten mindig kiment minket a nehéz helyzetekből. (Jézust sem mentette ki az Atya!) Nem múlik el minden betegség. Nem változik meg minden „nehéz” hozzátartozó. Mégis: akinek az Úrban van a reménye, az nem csalatkozik, mert a boldogságát nem attól várja majd, hogy elmúlik a betegség vagy megjavul a férj, vagy pedig valahogy megváltozik a helyzete.

Az Istentől jövő erő éppen attól nagyszerű, hogy a változatlanul nehéz körülményeket más dimenzióba helyezi át.

Kell, hogy legyen egy belső, „atombiztos” mag a szívemben – ez pedig az, hogy Isten most és minden körülmények között személyesen szeret engem és Lelkével vezet, örök életet akar adni nekem, én pedig akaratát cselekszem. Ez az örömöm alapja, ez nem változik, ezt nem veheti el senki. Ha ez a belső mag szilárd, akkor a bántások, piszkálások, a külső körülmények nehézségei érinthetnek ugyan fájdalmasan, de nem fordítanak ki magamból, nem borítanak ki.

A kapcsolat ára
Végül arról a „meghalásról” is szólni kell, amit Jézus is gyakorolt – amikor valaki önként „hal meg”: meghal saját akaratának, saját igazának, saját elképzeléseinek a másik kedvéért. Ezt nevezik szeretetnek. Ez a halál azonban biztosan magával hozza a feltámadást.
Mint ahogy Jézus áldozatvállalásából fakadt a mi életünk, úgy a kapcsolatainkat is az élteti, ha újra és újra meghalunk magunknak. „Aki elveszíti értem életét, megtalálja azt.” Aki elveszíti a másikért saját akaratát, megtalálja a másikat és benne saját magát is. De „aki megmenti életét, elveszíti azt”. Ha valaki minden helyzetben a másik fölé próbál kerekedni, az egyes csatározásokban nyerhet ugyan, végső soron azonban biztosan veszít. Elveszíti a másik szeretetét, becsülését, közelségét, végül akár magát a kapcsolatot is.

Jézus tökéletesen ismerte az emberi lelket, és nem kell ahhoz még kereszténynek sem lenni, hogy belássuk: csak úgy működőképes az életünk, a kapcsolataink, ha az ő tanítását követjük.