Isten simogatása

A leghosszabb és egyúttal legrövidebb prédikáció

Azzal kezdődött, hogy a fogyatékosok lelkipásztora arra kért, szolgáltassam ki a bérmálás szentségét a súlyosan fogyatékosok körében. Olyan fogyatékos gyerekekről volt szó, akik iskolai képzésben tulajdonképp nem vehettek részt, még a szerényebb követelményeket támasztó kisegítő iskolákban sem. A gyerekek egy intézetben éltek – de be kell vallanom, hogy ennek atmoszférája olyan szívvel teli és pozitív volt, hogy egyáltalán nem kételkedhettem szubjektív boldogságukban.

– Egyvalamit még, kedves Püspök – mondta a káplán -, a prédikáció nem lehet három percnél hosszabb. Hiszen tudod…

– Igen, tudom.

És ez lett az én leghosszabb és legrövidebb prédikációm. A leghosszabban készültem rá, és a legrövidebben mondtam el. Gyakran kell prédikálnom és beszélnem, székesegyházak előtt, tömött termekben, parasztasszonyoknak és egyetemi tanároknak, jámbor apácáknak és kritikus fiataloknak. És mindig sok fáradságot jelent a felkészülés.

De ez most kétségbeejtő volt. Három perc! Ezek a szegény emberek és a szüleik…! Történetet nem mesélhetek. Túlságosan sokáig tart, valószínűleg nem is értenék meg.

A legtöbb szokásos fordulat és fogalom használhatatlan. Minden bonyolult mondatot ejteni kell.

Egy tudományos konferencia nyitóbeszéde sokkal problémamentesebb.

És mégis, Uram, tudom, hogy ezeket a gyerekeket és szüleiket különösen szereted, és hogy Lelked bennük is munkálkodik.

A gondolkodás és tapasztalat világa közti szakadék oly nagy azonban, hogy a felkészüléssel úgy haladtam, ahogyan a biciklis, akinek a legnagyobb áttéttel kell megtennie a hegyi szakaszt.

És azután elérkezett a bérmálás ideje. A kápolna ünnepi díszben, az intézet többi gyereke Orff zenéjét bámulatra méltóan szépen játszotta. És elöl, az első sorban ült néhány bérmálkozó a szüleivel és a bérmaszüleivel.

A prédikáció helyett egyszerűen ennyit mondtam:

„Kedves gyerekek, a mama, a papa és a testvérek és a nénik szeretnek benneteket. És a nővérek is szeretnek titeket. Meg akarják nektek mutatni, hogy szeretnek titeket. És ilyenkor megsimogatják a fejeteket, a hajatokat és arcotokat, ahogyan én ezt most Rudolffal és Anitával teszem. És a bérmáláskor – Isten szeretete simogat meg benneteket, mert Ő szeret titeket. Ha tehát ezzel a szent olajjal keresztet rajzolok a homlokotokra, akkor a Jóisten simogat meg titeket…”

Amikor aztán a bérmálásra került a sor, egy fiú elé lépek, akit a mamája a karjában tart, és alig tudja lefogni görcsösen hadonászó mozdulatait. És amikor a szent olajjal keresztet akarok rajzolni a homlokára, elhúzódik a szája – nem tudom, hogy ez mosoly akar-e lenni -, és nagy nehezen kimondja:

– S-simogat…

És a szája sarkából lecsöppen egy kis nyál a szép ünnepi ruhájára. Az anyja veszi a zsebkendőt, letörli, és ugyanazzal a mozdulattal rögtön a saját könnyeit is beletörli.

Ezt nem kellett volna tennie. Egy fogyatékos gyermek anyjának könnyei az oltár előtt sokkal fényesebben csillognak, mint a püspökkereszt gyémántjai…

Még soha nem örültem úgy egyik prédikációm visszhangjának és egyetlen kongresszusi terem tomboló tetszésnyilvánításának sem, mint ennek a kis szónak, amit a fogyatékos gyermek oly nehezen mondott ki: simogat.

Talán szememre vethetik, hogy a bérmálás szentségének teológiája a simogatás képével túlságosan leegyszerűsített. De ez a simogatás végigvonul az egész üdvösségtörténeten!

Benne van az enyhe reggeli szellőben, amellyel a Teremtés könyvének tanúsága szerint az Úr belép az elveszett Paradicsomba. És ott van, amikor az alvó Jákob égi létráról álmodik, amelyen az angyalok föl-le másznak.

És körülöleli a kétségbeesett és elkeseredett Illést, aki Hóreb hegyén ül a barlang előtt, és aki a végtelent csak egy finom szellő zizegésében érezheti.

És érezte ezt a simogatást az a vak is, akinek Jézus a szemére tette a kezét. A süketnéma szintén, akinek fülét és nyelvét érintette. Még a naimi ifjút is megsimogatta, pedig abban az időben a halottak érintése tisztátalanná tette az embert. A gyermekek is érezték a simogatást, amikor az Úr megáldotta őket. A legszebb simogatást biztosan a tékozló fiú kapta, amikor apja átölelte hazatérésekor. Ha nem lenne Istennek ez a simogatása…

Ha Isten nem simogatná meg ezt a sebzett világot, akkor nem sok okunk lenne a derűre…

P. Kinga