Juhász Magda: Az elveszett varázspálca

Egyszer régen Meseországban igen nagy volt a riadalom. Nem akart elmúlni a tél.

– Már tavaszodni kellene – morgolódott fázósan a király. De nemcsak a király, hanem országának népe is. Egymás után jöttek a különböző küldöttségek az uralkodó házába. Azt kérték a felséges királytól, nézzen utána, miért nem akar elmúlni a tél. Bizony a király is tanácstalan volt. Valamit azért mégis mondania kellett, így hát megígérte, hogy azonnal intézkedik.

Megígérni könnyű volt, de megtartani annál nehezebb. A tanácstalan király ott kuporgott a trónusán, mikor hirtelen az udvari bolondja toppant elé.

– Úgy látom, baj van, és ahol sok a baj, ott kevés a vaj… he, he, he!

A király most nem tudott nevetni, inkább nagyot sóhajtott. Aztán elmesélte Zakinak – így hívták az udvari bolondot, – hogy mi nyomja a lelkét.

– Fenség, ha szabad javasolnom, hívd fel Tündérországot, és kérdezd meg a királynőt, miért késik legszebb leánya, a Tavasztündér.

– Ó persze! – kapott fejéhez a király –, azonnal fel is hívom. – Hozd gyorsan a távrecsegőmet, legkedvesebb bolondom!

Zaki futva hozta is a drágakövekkel kirakott távrecsegőt, és a fenség azonnal felhívta a Tündérkirálynőt. Hamarosan kiderült, hogy a Tavasztündér elveszette a varázspálcáját.

A királyné bosszúsan elmesélte, hogy tündére most is elindult a legmagasabb hegy tetejére tavasznyitót táncolni, de varázspálcájával alig suhintott néhányat, a zord Tél Király kiütötte a kezéből, és úgy eldugta, hogy sehol nem találni. Még azt is kiabálta, hogy soha többé nem lesz tavasz, se nyár. Csak ő, a Tél Király fog uralkodni egész évben.

– Mit nem képzel ez a Tél Király! – kiáltotta haragosan az udvari bolond, amikor a király elmondta a történteket. – Fenség, én megkeresem azt a varázspálcát.

A király nagyon megörült, és megígérte, hogy ha sikerrel jár, azonnal kinevezi első udvari bolondjának. Zaki megvakarta a fejét.

– Fenség, hiszen most is az vagyok! De nem kérek én semmi jutalmat, elég lesz nékem a fenséges király szépséges lányának a keze.

Erre aztán a király saját fenséges kezével akkora pofont adott bolondjának, hogy annak még a füle is belecsendült. A csattanásra berohant ám a királylány, mert éppen a kulcslyukon át leselkedett, és mindent hallott. Haragosan megdorgálta fenséges apját.

– Hogy merted pofon vágni? Felajánlotta, hogy elmegy és megkeresi a varázspálcát. Lehet, hogy meg kell küzdenie a zord Tél Királlyal, az is lehet, hogy megfagy az úton, és akkor nem lesz, aki bolonduljon értem.

Most döbbent rá a király, hogy újabb baj fenyegeti a királyságot, mégpedig a szerelem.

– Akkor se adom egy udvari bolondhoz a lányomat! – kiáltotta. – Legfeljebb egy herceghez – mosolygott a bajsza alatt. – Ha megtalálod a varázspálcát, kinevezlek Zakariás hercegnek és megkapod egyetlen lányomat, egyetlen távrecsegőmet és üres kincstáramat.

Több nem is kellett a fiataloknak, hosszas búcsúzkodás után Zaki elindult. Ment, mendegélt, és bizony sok akadállyal és nagy hideggel kellett megküzdenie. Meseország lakói viszont mindenütt örömmel látták és segítették. Együtt kutattak a varázspálca után, benéztek még az egérlyukakba is. De hiába, sehol nem találták. Persze a gyerekek – mit sem sejtve a veszélyről – vidáman játszottak. Boldogan fogadták a különös ruhában érkező Zakit. Még a csörgősipkáját is felpróbálták. A keresgélésben ők is segítettek, bár sehogy sem értették a dolgot, mert ők a télnek is örültek. Azt pedig el sem tudták képzelni, hogy a tavasz ne érkezzen meg.

Hiába volt a sok segítség, a varázspálca nem került elő. Akkor aztán Zaki fáradtan, éhesen és a hidegtől reszketve ment, ment tovább.

– Nem adom fel ilyen könnyen – fogadkozott magában.

De akárhogy fogadkozott, egyre jobban gyengült. Ráadásul szembekerült a zord Tél Királlyal is, aki nagyot kacagott rajta, amikor az elcsigázott ifjút meglátta.

– Soha nem találod meg, hamarosan megfagysz! – kiáltotta, és jól meg is rázta.

Szegény Zaki hiába csapott a Tél Király kezére, még jobban fázni kezdett. Már csak vánszorgott, amikor egy havas mezőre ért. A mező közepén furcsa alak állt, és mintha neki integetett volna. Összeszedve utolsó erejét odavánszorgott. Akkor látta, hogy az csak egy ember nagyságú hóember.

– Áh! Már a halálomon vagyok. A szemem is káprázik – sóhajtotta és leült.

Ott aztán – csak úgy magában – elkezdte mondani az összes baját, kutatásának célját. Egyszer csak arra figyelt fel, hogy a hóember válaszolgat neki. Olyasmiket, hogy szívesen segítene, de a helyhez kötöttsége ezt nem teszi lehetővé.

– Annak viszont nagyon örülnék, ha a barátodnak fogadnál és megölelnél – mondta. – Látod, itt állok a semmi közepén, és te vagy az egyetlen, aki barátságosan közeledtél hozzám.

Zaki furcsállta a kérést, meg aztán nagyon át is volt fázva. „Ha megölelem ezt a jéghideg hóembert, talán oda is fagyok hozzá” – morfondírozott magában, amikor meglátta, hogy a hóember szeméből jégkönnyek potyognak. Zaki egy pillanatig döbbenten nézte, aztán felugrott, és meghatottan átölelte.

Ekkor aztán csodák csodája, hirtelen eltűnt a tél, és egy virágos mezőn találta magát. De eltűnt a hóember is, és a helyén ott csillogott-villogott a Tavasztündér varázspálcája. A hóember pedig a felhők közül kiáltott barátjának:

– Jövőre újra találkozunk!

Zaki most értette meg, hogy a hóember segíteni akart neki, amikor arra kérte, hogy ölelje meg. Tudta, hogy akkor elolvad, és előkerül a varázspálca. Meseország megmentéséért feláldozta magát.

A Tél Királyt viszont majdnem megütötte a guta, hogy egy – szerinte – semmirekellő udvari bolond túljárt az eszén, és megtalálta a varázspálcát.

Zaki visszaintegetett a hóembernek, aztán boldogan szaladt a varázspálcával. Alig haladt néhány métert, szembetalálkozott a Tavasztündérrel, aki örömmel átvette tőle, és egykettőre kivirult egész Meseország.

A mese végén Zaki elnyerte a királylány kezét, a király távrecsegőjét és üres kincstárát. De hamarosan azt is megtöltötte, sőt, gazdaggá tette az egész országot. Hogyan? Azzal a képességével, hogy mindenkit meg tudott nevettetni. Így aztán a vidámságra vágyó emberek a világ minden tájáról özönlöttek Meseországba, és örömmel fizettek Zaki tréfás műsoráért. Az ifjú házaspár még most is boldogan él. A Tél Király pedig belátta, hogy a szerelem és a szeretet ereje sokkal erősebb nála, és azóta sem vágyódik kizárólagos uralkodásra. Még azt is beszélik, hogy Zaki tréfáin ő is nagyokat nevet. Amikor halljátok a jégcsapok zörgését, a Tél Király éppen akkor kacag a legjobban.