Keresztény házasság: a szabadság iránytűje

Hányszor halljuk, hogy a házasodni készülőknek a barátok kéjes vigyorral megjegyzik: „Na, vége a szabadságodnak!” A házasság és a szabadság valóban ellentétes fogalmak lennének? A mi tapasztalatunk (10 év házasság után) az, hogy nem. De ehhez végig kellett gondolnunk, hogy a keresztény szabadság helyett milyen pótszereket kínál ugyanilyen név alatt a világ és a tömegmédia. Ha csak a televíziót néznénk, az tűnhetne szabad embernek, aki azt tehet, amit csak akar. Akinek nem kell alkalmazkodnia másokhoz, nem kell gondoskodnia senkiről. Vagyis nincsenek kötelességei, nem is köteleződik el semmi (és senki) mellett hosszú távon – végérvényesen pedig végképp nem. Az emberi kapcsolatait a haszonelvűség jellemzi, addig keresi valaki társaságát, amíg az számára előnyt, élvezetet jelent.

Ha ez lenne a valódi szabadság, akkor az olyan, mintha egy kiránduláson térkép, iránytű és úti cél nélkül indulnánk el. Bár egy ideig élvezetes lehet, de hogy gyakran eltévedünk és egyre fásultabbak leszünk, az is biztos. Nem érdemes bedőlni annak a kísértésnek – ami minket is nap mint nap kerülget -, hogy a szentségi házasságban ez a fajta függetlenség kívánatos cél. Hiszen ki ne szeretne szabad lenni a házasságkötés után is? Valószínű kevesen. De lássuk tisztán, hogy házasként a belső vívódásaink jelentős része abból fakad, hogy a világ kínálta ál-szabadságra ácsingózva azért a keresztény boldogságot sem szeretnénk elveszteni. De a kettő egyszerre nem sikerülhet.

Hogy miért? Ehhez gondoljuk közösen végig, hogy mit jelent házasként a keresztény szabadság! A mi megfogalmazásunk szerint akkor vagyunk szabadok, ha azt tehetjük, ami a hivatásunk. Persze ez feltételezi, Valaki hív valamire és valamerre. Ő ad a kezembe térképet és iránytűt, akár a házastársam szeretete és élő lelkiismerete által is. Az oltár előtti végleges és visszavonhatatlan elköteleződés révén igyekszünk mindenben támogatni a másikat, hogy az Isten által elgondolt hivatását mind teljesebben megvalósíthassa.

Az önzés, a karriervágy, az ösztönök és a megszokott bűneink „kényelme” rendre földhöz vágnak, megpróbálják elvenni a kedvünket, hogy önzetlenül másokért éljünk. Nem is találkoztunk olyan házaspárral, akiknek ez mindig sikerült volna. Viszont sok családot ismerünk, ahol a házaspárok újra és újra törekszenek erre, és – ha követnek is el hibákat – készek a megbocsátásra, a kiengesztelődésre, az újrakezdésre. Mi is sokat küszködünk, de tudjuk, hogy érdemes, még ha a világban forogva szinte mindig „ellenszélben” kell is hajóznunk. Jellemző példája ennek, mikor az élet továbbadása kerül szóba, mert az anyaság és apaság a világ szemében egyenlő a legnagyobb „szabadságvesztéssel”: évekig „kizár” a karrierépítés lehetőségéből, elviszi a pénzt a saját magunkra (vagy az autónkra) költhető keretből, feje tetejére állítja a megszokott időbeosztásunkat. Megszoktuk, hogy már a harmadik gyermeket vállalva is sajnálkozó és értetlenkedő megjegyzéseket kaptunk, s többen a nemrég érkezett, negyedik gyermekünket is csak azért „bocsátják meg”, mert „szegények, biztosan a három fiú után akartak végre egy lányt”.

Pedig, ha tudnák, hogy kevés olyan hivatás létezik az anyaság és az apaság mellett, amikor az ember tökéletesen biztos lehet abban, hogy amit csinál, az teljes összhangban van Isten akaratával! Nyugodt lehetek abban, hogy amikor édesanyaként a babát szoptatom, tisztába teszem, vagy édesapaként óvodába megyek értük, együtt játszunk, akkor nincs fontosabb feladatom.

Házasként – és különösen nagycsaládosként – egymás segítése és támogatása azonban nem áldozatmentes. Ezzel előre számoltunk, s ezért nem volt annyira fájdalmas a régebbi egyéni hobbijaink feladása, szüneteltetése. Nem méricskéltük, hogy ki miről mond le, mert a házasság és a család boldogsága mindig nagyobb ajándék volt. És ugyanígy, a családot érintő közös döntéseinknél is az egység megőrzése a legfontosabb számunkra, mert számtalan esetben megtapasztaltuk, hogy az olyan döntés fölötti öröm sohasem lehetett teljes, amit a másik nélkül, vagy vele ellentétben hoztunk. Sokkal nagyobb örömforrás a házasságunkban az egység, mint a saját akaratunk ráerőltetése a társunkra. Mindez azonban nem emberi érdem vagy rendkívüli képesség eredménye. A mi jó szándékú próbálkozásunkat látva áraszt el minket az Isten bőségesen kegyelmeivel, hogy azokat megízlelve nem is akarjuk már annyira az e világ kínálta szabadság-pótszereket. Azoknál Ő sokkal jobbat készített számunkra. S jó hír, hogy szabadok vagyunk ezt választani!

Dabóczi Kálmán és Vera
MÉCS Családközösségek

    Mikor egymásra találtunk és meghoztuk az életre szóló döntést egymás mellett, egyikünknek sem jutott eszébe, hogy most vége lesz a szabadságunknak. Sokkal inkább az, hogy mennyivel boldogabbá tehetjük egymást, és hogy a másik személye által mennyit gazdagodhat addigi életünk. Amikor megvalósul a házasságunkban az önzetlen adás, a másikra való figyelés képessége, a másik boldogságának keresése, akkor érezzük magunkat igazán szabadnak.