Merre van az oázis?

Avagy a lelki szárazságról

 Beköszöntött a nyár, eljött a várva várt pihenés időszaka. Mindenki várja, mert tele van izgalommal, jó az idő, sok a gyümölcs, zöldség. A mezők, az erdők zöldje csalogat bennünket a kirándulásra. Lelkünkben is beköszönthet a nyár: ez az az időszak, amikor megismerve az Isten szeretetét, viszonozzuk azt és ezzel tízszeres, ötvenszeres vagy százszoros gyümölcsöt hozunk. Lelkünk gyönyörködik az Istenben. De előfordul olyan is, hogy sokáig nincs eső…

Van úgy, hogy nem tudjuk, miért, egyszer csak nincs kedvünk imádkozni, szentmisére menni vagy egyéb ájtatosságot végezni. Mintha elfelejtenénk, miért is kell kedvesnek lenni a másikkal, miért is kéne megbocsátani, minden olyan erőltetett lesz. Miért is kell ez a sok megerőltetés? Hervadtak vagyunk, mint a virág öntözés nélkül, nem tudunk gyümölcsöt hozni, nem megy a szeretet.

Kiürül minden forrás, nincs honnan meríteni. Az Isten, aki oly közel volt eddig, egyszer csak olyan távolinak tűnik, mint az égbolton a legtávolabbi csillag. Miután ezt érezzük, már nem tudjuk, mi értelme van az egész életünknek, nem látjuk értelmét még a legszebb, legnemesebb cselekedeteknek sem, mivel nem érezzük, hogy szeretetből tesszük.

Sivataggá válik az élet. Merre van az oázis? Van-e egyáltalán oázis? Olykor olyan erőssé válhat a lelki szárazság, hogy már elveszítjük minden reményünket, nő az elkeseredésünk. Az első gondolatunk ilyen állapotban: valamit elrontottam, nem voltam elég jó.

Ez is lehet oka a lelki szárazságnak, például elhanyagoltam az Istennel való kapcsolatot és ezért került oly távolra tőlem.

De van úgy, hogy Isten kegyelemként adja ezt a próbatételt, mellyel még inkább magához szeretne édesgetni bennünket, csiszolni, mint a gyémántot, hogy még inkább visszatükrözhessük az Ő fényét. Mégis magunkban keressük a hibát: igyekszünk még buzgóbbak lenni, elmegyünk lelkigyakorlatra, zarándoklatra… és nem változik semmi…

Mit kell tenni, ha felismertük, hogy lelki szárazságban vagyunk? Kitartónak kell lennünk. Imádkozzunk sokat. Ha nem megy szép szóval, lehet panasszal is kezdeni az imát: pl. miért hagytál el, Istenem? Már nem is szeretsz? Tudom, hogy szeretsz, de miért nem érzem ezt jelenleg? És várni a választ, kitartóan és sokáig várni.

Előfordul az is, hogy az ima ellenére a sivatag még szárazabbá válik. Ez az igazi próbatétel. Ilyenkor már csak fekszünk a homokban és várjuk, hogy valami történjen. Isten azonban még abban a sivatagban is előbb-utóbb elér bennünket, megmutatkozik, elmondja, hogy Ő a Teremtő és minden egyes homokszemet Ő alkotott, ne csak az oázisért adjunk hálát, hanem kezdjünk el minden egyes homokszemért hálát adni.

Minket is teremthetett volna homokszemnek, de Ő embernek teremtett bennünket, hogy kutathassuk és megismerhessük Őt. Ezért is hálát tudunk adni, hogy meghívott erre a megismerésre. És ami a legfontosabb: állhatatosan folytatnunk kell életünket, ahogyan addig is: szárazságban imádkozni, szentségekhez járulni, jócselekedeteket tenni, dolgozni, szeretni. Ha felbukkan egy-egy délibáb, azért is adjunk hálát, és emlékezzünk, hogy a szárazságot túl lehet élni hűségben és igazságban. Erre több szent is példát adott nekünk. Fontos lehet ilyenkor egy barát, egy lelkivezető, akitől tanácsot lehet kérni, aki nem tudja megoldani a problémánkat, de sokat segít, hogy kibírjuk a szenvedést, mellettünk áll, tanácsot ad, meghallgat.

Végül emlékezzünk arra, hogy sötétség nélkül nehezen tudnánk értékelni a fényt, éjszaka nélkül a nappalt. Ha Istennel maradtunk végig a sivatagban, belé kapaszkodtunk, akkor egy végtelen oázis lesz a jutalmunk, ahol örökké együtt lehetünk Teremtőnkkel.

Bundáné Fehér Rita