Petrolay Margit: A legszebb vasárnap

Járt az óvodába egy kisleány: Zsuzsikának hívták. Piros szalagot hordott a hajában, és piros volt a köténye is. Ennek a piros köténynek a zsebében volt egy lyukas kétfilléres.

Zsuzsika nagyon vigyázott rá, a világ minden kincséért el nem költötte volna. Pedig egy fiú az óvodában már egy forintot is ígért érte. De Zsuzsika még azért sem adta oda.

„Nem adom a lyukas pénzt senkinek, mert édesanyának akarok ajándékot venni rajta anyák napjára.”

Pedig akkor még éppen csak hogy elmúlt karácsony: még térdig ért a hó az óvoda udvarán.

Jaj, hol van még anyák napja?!

Egyszer aztán kisütött a nap, elolvadt a hó is, és kirügyeztek az orgonabokrok a kerítések mellett. És ebből megtudta Zsuzsika, hogy közeledik már anyák napja.

Mindennap elővette a pénzét, és megolvasta, aztán megnyugodva visszatette a piros kötényke zsebébe: megvolt, nem hiányzott belőle semmi.

Mikor már az orgona is elvirágzott, egy napon így szólt az óvó néni a gyerekekhez:

– Tudjátok-e, milyen nap lesz most vasárnap?

– Tudjuk! – felelték a gyerekek kórusban.

– Tudjuk! – felelte Katika is. – Karácsony lesz!

– Jaj, Katika, bizony rosszul tudod! – mondta az óvó néni. – Tudhatnád, hogy elmúlt már karácsony! – Én tudom! – kiáltotta Danika. – Vasárnap lesz.

– Vasárnap! Vasárnap! De milyen vasárnap? Ki tudja, melyik a legszebb vasárnap az esztendőben?

De már erre elkiáltotta magát Zsuzsika is:

– Anyák napja lesz, óvó néni, kérem!

– Az bizony! – felelte az óvó néni. – Verset is tanulunk, szép köszöntőverset, azzal köszöntsétek édesanyátokat!

Tanulta is Zsuzsika a verset szorgalmasan, még este, az ágyban is azt mondogatta. Ment is neki, mint a vízfolyás, csergedezett, mint a tiszta vizű erdei patakocska.

Így jött el a szombat, amikor csak délig vannak a gyerekek óvodában. Elindult Zsuzsika is hazafelé, de mégse ment haza, mint más napokon, hanem bement a cukorkaüzletbe, mert volt a kirakatban egy szív színtiszta cukorból, azt akarta megvenni édesanyjá- nak.

Elő is vette a lyukas kétfillérest, és kitette a pultra.

– Kérem azt a cukorszívet a kirakatból! Azt akarom ajándékozni anyukámnak anyák napjára.

– Jaj, Zsuzsikám – mondta a boltos néni –, hozzál másik pénzt, mert ezt nem tudom ám én felváltani neked!

De Zsuzsikának nem volt másik pénze, hát azt gondolta magában: „Akkor inkább megveszem a selyemkendőt, amit a szomszéd bolt kirakatában láttam. S ha még marad pénzem, visszajövök a cukorkaszívért.”

Azzal fogta a lyukas kétfillérest, és bement a szomszédos boltba. Kitette a pultra, és így szólt: – Tessék nekem ezért ideadni azt a selyemkendőt a kirakatból!

– Jaj, Zsuzsikám – szólt a boltos bácsi –, szaladj haza másik pénzért, mert ebből én nem tudok ám neked visszaadni!

– Nem kell visszaadni – felelte Zsuzsika –, legfeljebb nem veszem meg a cukorkaszívet, hiszen ez a selyemkendő is tele van szívekkel.

De a boltos bácsi egyre csak azt mondogatta, hogy sajnos, nincsen neki aprópénze, nem adhatja oda Zsuzsikának a szép, tarka selyemkendőt.

Elbúsulta magát Zsuzsika. Hiába van a szép, fényes kétfillérese, ha senki se tudja neki felváltani! És elindult hazafelé nagy búbánatosan.

Ahogy ment, mendegélt, kis gyalogúthoz ért, mely a réten át a házukig vezetett. A gyalogút mellett kicsi fehér százszorszépek álldogáltak. Ismerték Zsuzsikát, mert minden délután arra ment haza az óvodából.

Meg is szólították:

– Mit búsulsz, Zsuzsika?

– Hogyisne búsulnék, mikor holnap lesz anyák napja, és én semmi sem vettem anyukámnak. Pedig van egy lyukas pénzem, de senki sem tudja felváltani!

– Ne búsulj, Zsuzsika! – vigasztalták őt a százszorszépek –, köss csokorba bennünket, és úgy köszöntsd fel holnap édesanyukádat! Csak el ne felejts friss vízzel megitatni minket!

– Az bizony jó lesz! – örült meg Zsuzsika, és leguggolt a fűbe százszorszépet szedni. De vigyázott, hogy ne fájjon a kis virágoknak. Mikor már egy marékra valót összeszedett, szépen csokorba kötötte, elbúcsú- zott a virágos réttől, és indult volna haza a kis bokrétával. De akkor hirtelen elszontyolodott, majdhogy sírva nem fakadt:

– Jaj, de mi lesz a szép lyukas kétfilléresemmel?!

Belenyúlt a kötője zsebébe Zsuzsika, de bizony volt – nincs kétfilléres. Az bizony kihullott a sok hajolgatás közben… Ha a kétfilléres el nem veszett volna, a kis csacsi Zsuzsika még sírva fakadt volna. De szerencsére elveszett, és Zsuzsika örö- mében nevetni kezdett. Hogyne örült volna, hiszen holnap anyák napja lesz, és ő egy csokor százszorszéppel köszönti fel édesanyját az év legszebb vasárnapján…

És a kétfillérest úgyse tudta senki felváltani.

pan>Járt az óvodába egy kisleány: Zsuzsikának hívták. Piros
szalagot hordott a hajában, és piros volt a köténye is. Ennek
a piros köténynek a zsebében volt egy lyukas kétfilléres.
Zsuzsika nagyon vigyázott rá, a világ minden kincséért el
nem költötte volna. Pedig egy fiú az óvodában már egy
forintot is ígért érte. De Zsuzsika még azért sem adta oda.
„Nem adom a lyukas pénzt senkinek, mert édesanyának
akarok ajándékot venni rajta anyák napjára.”
Pedig akkor még éppen csak hogy elmúlt karácsony: még
térdig ért a hó az óvoda udvarán.
Jaj, hol van még anyák napja?!
Egyszer aztán kisütött a nap, elolvadt a hó is, és kirügyeztek az orgonabokrok a kerítések mellett. És ebből megtudta
Zsuzsika, hogy közeledik már anyák napja.
Mindennap elővette a pénzét, és megolvasta, aztán megnyugodva visszatette a piros kötényke zsebébe: megvolt,
nem hiányzott belőle semmi.
Mikor már az orgona is elvirágzott, egy napon így szólt
az óvó néni a gyerekekhez:
– Tudjátok-e, milyen nap lesz most vasárnap?
– Tudjuk! – felelték a gyerekek kórusban.
– Tudjuk! – felelte Katika is. – Karácsony lesz!
– Jaj, Katika, bizony rosszul tudod! – mondta az óvó
néni. – Tudhatnád, hogy elmúlt már karácsony!
– Én tudom! – kiáltotta Danika. – Vasárnap lesz.
– Vasárnap! Vasárnap! De milyen vasárnap? Ki tudja,
melyik a legszebb vasárnap az esztendőben?
De már erre elkiáltotta magát Zsuzsika is:
– Anyák napja lesz, óvó néni, kérem!
– Az bizony! – felelte az óvó néni. – Verset is tanulunk,
szép köszöntőverset, azzal köszöntsétek édesanyátokat!
Tanulta is Zsuzsika a verset szorgalmasan, még este, az
ágyban is azt mondogatta. Ment is neki, mint a vízfolyás,
csergedezett, mint a tiszta vizű erdei patakocska.
Így jött el a szombat, amikor csak délig vannak
a gyerekek óvodában. Elindult Zsuzsika is
hazafelé, de mégse ment haza, mint más
napokon, hanem bement a cukorkaüzletbe,
mert volt a kirakatban egy szív színtiszta
cukorból, azt akarta megvenni édesanyjá-
nak.
Elő is vette a lyukas kétfillérest, és
kitette a pultra.
– Kérem azt a cukorszívet a kirakatból! Azt akarom ajándékozni
anyukámnak anyák napjára.
– Jaj, Zsuzsikám – mondta a
boltos néni –, hozzál másik pénzt,
mert ezt nem tudom ám én felváltani neked!
De Zsuzsikának nem volt
másik pénze, hát azt gondolta magában:
„Akkor inkább megveszem a selyemkendőt,
amit a szomszéd bolt kirakatában láttam. S ha még marad
pénzem, visszajövök a cukorkaszívért.”
Azzal fogta a lyukas kétfillérest, és bement a szomszédos
boltba. Kitette a pultra, és így szólt:
– Tessék nekem ezért ideadni azt a selyemkendőt a kirakatból!
– Jaj, Zsuzsikám – szólt a boltos bácsi –, szaladj haza
másik pénzért, mert ebből én nem tudok ám neked visszaadni!
– Nem kell visszaadni – felelte Zsuzsika –, legfeljebb
nem veszem meg a cukorkaszívet, hiszen ez a selyemkendő
is tele van szívekkel.
De a boltos bácsi egyre csak azt mondogatta, hogy sajnos, nincsen neki aprópénze, nem adhatja oda Zsuzsikának
a szép, tarka selyemkendőt.
Elbúsulta magát Zsuzsika. Hiába van a szép, fényes kétfillérese, ha senki se tudja neki felváltani! És elindult hazafelé
nagy búbánatosan.
Ahogy ment, mendegélt, kis gyalogúthoz ért, mely a réten
át a házukig vezetett. A gyalogút mellett kicsi fehér százszorszépek álldogáltak. Ismerték Zsuzsikát, mert minden
délután arra ment haza az óvodából.
Meg is szólították:
– Mit búsulsz, Zsuzsika?
– Hogyisne búsulnék, mikor holnap lesz anyák napja, és
én semmi sem vettem anyukámnak. Pedig van egy lyukas
pénzem, de senki sem tudja felváltani!
– Ne búsulj, Zsuzsika! – vigasztalták őt a százszorszépek
–, köss csokorba bennünket, és úgy köszöntsd fel holnap
édesanyukádat! Csak el ne felejts friss vízzel megitatni minket!
– Az bizony jó lesz! – örült meg Zsuzsika, és leguggolt a
fűbe százszorszépet szedni. De vigyázott, hogy ne fájjon
a kis virágoknak. Mikor már egy marékra valót
összeszedett, szépen csokorba kötötte, elbúcsú-
zott a virágos réttől, és indult volna haza a kis
bokrétával. De akkor hirtelen elszontyolodott,
majdhogy sírva nem fakadt:
– Jaj, de mi lesz a szép lyukas kétfilléresemmel?!
Belenyúlt a kötője zsebébe Zsuzsika, de
bizony volt – nincs kétfilléres. Az bizony kihullott a sok hajolgatás közben…
Ha a kétfilléres el nem veszett volna, a kis
csacsi Zsuzsika még sírva fakadt volna. De
szerencsére elveszett, és Zsuzsika örö-
mében nevetni kezdett. Hogyne örült
volna, hiszen holnap anyák napja
lesz, és ő egy csokor százszorszéppel köszönti fel édesanyját
az év legszebb vasárnapján…
És a kétfillérest úgyse tudta
senki felváltani.