Tanúságtételek a szentségimádásról

Melinda (34 éves)
Legjobban az esti szentségimádást szeretem. Az este sötétjéből belépni az Oltáriszentség fénykörébe – ez nekem a szentségimádás. Együttlét, ami elcsendesít gondot és gondolatot. Jelenlét, ami megvilágít és felfed. Ha éjjel virrasztok Vele, együtt őrizzük a várost.

Olyankor önkéntelenül azokért könyörgök, akik a sötétség tetteit szenvedik el odakinn. Ha nappal megyek Hozzá, mindig újra meglep, hogy Jézus itt van és vár. Mikor mindenki rohan, nyüzsög, és ebben a sokadalomban újra és újra egymáshoz koccanunk, mint a biliárdgolyók, akkor Ő csak van és vár. Öleléssel vár. Gyógyítja a sebesüléseinket, amit a mindennapok tépnek rajtunk. Ez az alázat rendít meg benne a legjobban, ez a szelíd vágyakozás: nem kell idetelefonálnom, időpontot kérnem, nincs határidőnaplója, amibe beír egy szabad időpontra két másik találkozó közé; szeretettel vár, ha rég nem jöttem, akkor is ugyanúgy, Ő, a Király.

Tizenhét éves voltam, amikor valaki először beszélt nekem az eucharisztikus jelenlétről olyan személyes módon, hogy eljusson a szívemig. Vallásos nevelést kaptam, misére, hittanra jártam kora gyerekkoromtól fogva, mégis ez a beszélgetés jegyzett el engem a szentségimádással, amikor egy barátom megosztotta velem, hogyan érezte meg, hogy az Eucharisztia nem valami, hanem valaki: élő személy, égő szeretet. Annyi mindent elfelejt az ember, jönnek-mennek, változnak az érzéseink, de azt a szomjat, amit akkor kaptam, most is érzem: hogy én is, én is érezni szeretném azt a szeretetet, megismerni azt a Valakit, akiről szavak és életek tanúskodnak, akiről nekem is tanúskodnom kell. Mert tudom, hogy egyetlen mondat elindíthat a Felé vezető úton, és megerősíthet egyetlen pillantás. Mikor látom, milyen szeretettel, vággyal, hittel néznek Rá papok, amikor felmutatják, szerzetesek és hívek, mikor magukhoz veszik, mikor imádásban elé helyezik a lelkük, abban a percben mindig újra felismerem Őt, a világosságot, aki a világba jött. Mert Ő az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít. A világosság, aki a sötétben világít. Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya keblén van, Ő nyilatkoztatja ki. (vö. Jn 1,5-18)

Judit (35 éves)
Hogy pontosan mikor volt, arra már nem emlékszem… évekkel ezelőtt, egy késő esti ima alkalmával történt… fiatalok csoportjaként szentségimádást tartottunk a plébániánkon, Kerepesen… gitároztunk, énekeltünk, igerészeket olvastunk fel és csendben elmélkedtünk róluk… az Oltáriszentség az oltárasztalon állt, két égő gyertya között, megvilágítva. És akkor, ahogy az egyik csendes rész alkalmával rápillantottam, egyszer csak mintha megéreztem volna: ez itt maga Jézus!

Azelőtt is tudtam… az eszemmel, mintegy leckeszerűen, hogy itt van, jelen van, közöttünk maradt az Oltáriszentségben. De ahogy akkor ott RÁ néztem, kétség nem fért hozzá, hogy Őt látom. Elborított egy érzés, megéreztem az Erejét, a Jelenlétét. Hang nélkül imádkozni kezdtem, dőltek belőlem a szavak… éreztem, hogy hallja, érti, velem örül, érti a könnyeimet is. Kegyelmi pillanat volt… ajándék. Nem tettem érte semmit, egyszerűen csak kaptam és elfogadtam… boldogan… Azóta eltelt tán már 10 év is… jó pár szentségimádáson és közös imán vettem részt… néha kaptam bennük „ajándékot”, néha nem… de már nem ez a fontos. Mert már tudom, Kihez megyek, kihez szólok, kinek a lábaihoz ülök le egy-két percre vagy egy órára… Elég, ha rám pillant, már gyógyulok. Ha nem is tudok mit mondani, ő megérti, miért jöttem. Elég Neki, hogy Vele vagyok. Jelenlétében el is alhatok, nem bánja. Örül nekem, szeret… Mert ez itt Jézus! Most már nemcsak tudom, HISZEM is!

Ági (51 éves)
…én nézem Őt, Ő néz engem…
Karl Rahner mondta, hogy a harmadik évezred kereszténye vagy misztikus lesz, vagy nem lesz…és azt hiszem, igaza van. Aki itt és most hisz Istenben, annak biztosan van valamiféle saját tapasztalata, megérzése Isten létéről, mert napjaink információáradatában hitre kényszeríteni, kívülről bizonygatni a transzcendens valóságot nem lehetne!

Hiszünk, mert érzünk valamit. De az is igaz, ahogy Teilhard de Chardin mondta, hogy Isten jelenléte titokzatos, ahogy gyönyörűen fogalmazta: „olyan titokzatos, mint a csendes esti szellő…”, és ebben a titokzatos jelenlétben az érzékeink meg is csalhatnak, ezért van szükségünk bizonyosságra! Ez számomra a szentségimádás valósága. Akkor, tudom, biztosan itt van és velem van. Érzem, és ebben a jelenlétben biztos lehetek, mert én nézem Őt, Ő néz engem, ahogy egy egyszerű bácsika találóan megfogalmazta.

Ez a jelenlét pedig kötelez. Kötelez, hogy jobb ember legyek. Őszinte, tiszta és kedves, aki mindenkor szeretetteljes. Valahogy ennek a „jónak lenni állapot”-nak a megvalósulása történik a szentségimádásban, ahogy Isten hív, Isten vár, Ő a kezdeményező, én pedig örülök, hogy igent mondhatok…

Virág (16 éves)
Mit jelent nekem a szentségimádás?
A szentségimádásban magával az Oltáriszentséggel találkozom, Aki nem más, mint maga Jézus. Amikor szentségimádáson veszek részt, nagyon közel érzem magamhoz az Úristent. Annyira, hogy abba még belegondolni is gyönyörűség. A szentségimádás egy olyan csodálatos dolog, ahol szinte Jézussal eggyé válva imádkozhatok, és ez nagyon jó érzés. Köszönöm az Úristennek, hogy adta nekünk ezt a fantasztikus imádkozási lehetőséget! 🙂

forrás: www.oltaregyesulet.hu