Új evangelizáció – ismertessük meg másokkal is a bűneink sebeit megsimogató Istent!

Javában benne járunk a XVI. Benedek pápa által meghirdetett Hit évében, amit az Új Evangelizáció jegyében próbál a hétköznapok nyelvére lefordítani sok püspök, pap és hívő. A most megválasztott Ferenc pápa is súlyponti kérdésnek tekinti az új evangelizációt. Miről van szó, és hogy érint ez minket, egyszerű hívőket?

„Választott nemzetség, királyi papság vagytok” Az egyház tanítása szerint ez azt jelenti, hogy kivétel nélkül minden keresztény részesül Jézus Krisztus papi, prófétai és királyi küldetésében. Gondoljunk bele, mekkora megtiszteltetés és mekkora feladat ez! Az új evangelizáció korántsem csak a klérus, hanem mindannyiunk feladata. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy elsősorban nekünk, magunkat kereszténynek, azaz „krisztusinak” nevező hétköznapi embereknek van lehetőségünk elvinni az örömhírt azokhoz, akik valamiért eltávolodtak az intézményes egyháztól, vagy sohasem kerültek közel hozzá. Hiszen aki soha be sem teszi a lábát a templomba, nem fogja a paptól meghallani Isten szavát. És tartok tőle, hogy aki évente kétszer elmegy, azt sem vonzza Istenhez a számára sokszor érthetetlen, hosszú szertartás.
Mi az, ami a mai embert Istenhez vonzza? És hogyan közvetíthetjük mi ezt a vonzást? Isten akarja minden ember megtérését, újjászületését. Azt akarja, hogy megváltozzon, jobb legyen az életünk. Hogy elfogadjuk a nekünk tartogatott ajándékait, az Ő irgalmát. Hogy az emberi kapcsolatainkban szeretve és elfogadva érezzük magunkat. Hogy begyógyuljanak a sebeink és rend legyen az életünkben. Ezt akarja Isten. És mi? Nem erre vágyunk mindannyian?
A mai embert szerintem az vonzza Istenhez, ha észreveszi, hogy ezeket a vágyait Isten be tudja, sőt, be akarja tölteni. (Valójában maga Isten az, akire mindannyian vágyakozunk, de többnyire csak „részletekben, darabkákban” tudjuk befogadni Őt.)
De hol találkozhat a mai ember ezzel az Istennel? Az új pápa mondta egyszer, hogy a Vele való találkozásra a legjobb hely a bűneink sebe, amit megsimogat az Ő irgalma. Biztosan sokan emlékeznek Victor Hugo Nyomorultak c. regényéből Jean Valjean alakjára. A börtönből szabadulva egy szentéletű püspöknél talál szállást. „Hálából” másnap az ezüst étkészletet összeszedve távozik. A rendőrség elkapja és visszaviszi a püspökhöz, aki szelíden annyit mond neki: „barátom, ezt a két darabot még itt felejtetted!” Ez a pillanat, amikor az irgalmassággal találkozik, életének fordulópontja és megtérésének kezdete lesz.
De emlékezhetünk Bernard Nathansonra is, az abortusz élharcosára, aki akkor gondolkodott el először, amikor az abortusz-klinikája előtt embereket látott imádkozni, akik nem kiabáltak, hogy gyilkos az orvos, gyilkos az anya – hanem imádkoztak értük. Hosszú utat tett meg innen az orvos, míg végül az életvédő mozgalom és Krisztus ügyének harcosa lett.
Úgy látom, hogy az irgalom az, amire az emberi lélek úgy vágyik, mint a szikkadt föld az esőre. Az irgalom az, ami fel tudja törni a megkövesedett szívek kérgét. Elítélésből, kioktatásból mindenki kap eleget. Pedig, aki a bűn terhét hordozza, sokszor magát is épp eléggé elítéli. Önmaga terhét is nehezen hordozza, aztán mások még pakolnak is rá egy pár zsákot megvetésből, lenéző szavakból, ítélkezésből.
Azt hiszem, a legtöbb ellenálló, kemény vagy közönyös viselkedés mögött valójában egy sebzett lélek van, aki kétségbeesetten védekezik az újabb szúrások, sebek elől, és az újabb fájdalomtól való félelmében reagál ellenségesen minden közeledésre. Magunkon is megfigyelhetjük (hiszen valamilyen mértékben mindannyian sebzettek vagyunk), hogy ha kritika, támadás ér minket, azonnal „harckészültségbe” helyezkedünk, hárítunk, nem engedjük közel a másik mondanivalóját. Mennyivel inkább elgondolkoztat minket, ha valaki jónak lát és mond minket – akkor már rögtön arra törekszünk, hogy ennek a jó képnek feleljünk meg!
Jézus is így evangelizált. „Nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem, hogy megmentsem.” És így is tett. Nem elítélte, hanem meghívta a kapzsi vámost – és abból Máté evangélista lett. Nem elítélte, hanem meglátogatta az uzsorás Zakeust – és az megtért és vagyona nagy részét a szegényeknek adta. Nem elítélte, hanem felemelte a házasságtörő asszony és a prostituáltat – és azoknak új élete lett. Nem hiszem, hogy Jézus elérte volna ezt, ha fejükre olvassa a bűneiket és megérést követel tőlük. Neki más módszerei voltak. Az irgalom és a szeretet módszere – és ez működött és működik ma is. Ebben lehetünk az Ő eszközei, ha hagyjuk magunkat használni.
Félreértések elkerülésére hozzá kell tenni, hogy Jézus a bűn súlyát nem kicsinyíti le, nem bagatellizálja. Ha valaki, hát Ő tudta, micsoda teher a bűn – hiszen az egész világ bűneinek a súlyát vitte el a keresztjén. De mégsem a bűnöst ítéli el, hanem csak a bűnt. Ha mi krisztusinak tartjuk magunkat, ha valóban hisszük az Evangéliumot – ami az Örömhír –, akkor mindent, de mindent meg fogunk tenni azért, hogy a bűnök bocsánatának örömhírét megismertessük az emberekkel, kezdve a hozzánk legközelebb állókkal, és folytatva mindenkivel, akit Isten az utunkba küld.