Vagyok-e valaki? 3. rész

Az énkép fejlődése
(3. rész.)

Az énkép tulajdonképpen emlékekből épül fel, azokból az élményekből, amelyeket gyerekkorunkban éltünk át. Ha sok jó élményben volt részünk, ha szüléink, nevelőink szeretettel viszonyultak hozzánk és jó hatással voltak ránk, akkor pozitív énképünk alakul ki. Ha viszont nem éreztük eléggé környezetünk szeretetét, nem éreztük, hogy befogadnak minket és sok elutasításban volt részünk, negatív és a valóságnak nem megfelelő énkép alakul ki bennünk. Az élmények tehát egymásra épülnek, és így alakul ki az énkép. Sok olyan esemény van, amit agyunk nem tud felidézni, de ezeknek ugyanúgy szerepük van énképünk fejlődésében, hiszen a tudatalattink megőrzi mindegyiket.

A SZÜLETÉS

Sokan úgy gondolják, hogy az énkép akkor kezd kialakulni, amikor a gyermek öntudatra ébred, mikor már fel tudja fogni azt, hogy ő „én”, hogy önálló személyiség. Senki sem emlékszik arra az időre, amit édesanyja méhében töltött, születése pillanatára, élete első napjaira. Ettől függetlenül viszont ezek az események, melyek „öntudatlan” állapotunk időszakára esnek, mély nyomot hagynak minden emberben, és hatással vannak énképünk kialakulására. Édesanyánk méhében tökéletes nyugalomban, gondok nélkül éltünk, semmi sem tudott megzavarni bennünket. Az anyaméh teljes védelmet biztosított nekünk, elegendő táplálékot kaptunk édesanyánk véréből és az ő testének része voltunk. Csupán tudatalattink őrizte meg ezeket az emlékeket, s ez befolyásolja későbbi vágyainkat, hogy biztonságban, nyugalomban, békében éljünk, tartozzunk valakihez, egységben legyünk másokkal, hogy elfogadjanak, mert csak így érezzük magunkat teljes embernek.

A születéssel viszont ez a boldog állapot megszűnik. Ez az esemény óriási fordulópontot jelent az ember életében, hiszen ezzel megkezdődnek nehézségekkel és akadályokkal teli mindennapjai. A gyermek születése nem csak az édesanyának jelent fájdalmat, hanem az újszülött számára is fizikai és lelki trauma. Ezután kezdődnek a megpróbáltatások a csecsemő életében: az első – az éhség, amit eddig még soha nem tapasztalt. Ettől a pillanattól kezdve mindent meg kell tennie, hogy gondoskodjon magáról. Amikor a csecsemő megéhezik, sírni kezd, így próbálja megoldani problémáját. Édesanyja segítségére siet, megeteti, és a gyermek elégedetten elalszik. Figyelemre méltó, hogy viselkedésünk gyökereiben már ott van az az elvárás, hogy mindenben, amibe csak belefogunk, sikeresek legyünk. Az első problémamegoldó élményünk sikeres volt, s ez újra és újra megismétlődött. Ezért elvárjuk magunktól, hogy életünk során minden felmerülő problémát megoldjunk.

A CSECSEMŐKOR

Folyamatosan, ahogyan egyre több problémával kell megküzdenie, a csecsemő ráébred arra, hogy elszakadt az anyjától, hogy anyja nem mindig van ott mellette. A fájdalom, a kellemetlenség, elhagyatottság érzése tudatában összekapcsolódik az egyedülléttel, anyja hiányával, az örömöt, a nyugalmat, problémáinak megoldását pedig édesanyja közelsége jelenti számára. Megérti azt, hogy szüksége van az anyjára, függ tőle, csak ő segíthet megoldani nehézségeit. Ez az érzés felnőtt korunkban is megmarad: szükségünk van emberekre, akik szeretnek, akik támogatnak nehézségeinkben, akikkel megosztjuk örömeinket és bánatainkat, nem tudunk úgy élni, hogy ne függnénk valakitől. A csecsemőnek nagyon nagy szüksége van arra, hogy szeressék, dédelgessék. Ha édesanyja így fordul hozzá, a gyermek érzi, hogy elfogadják, biztonságban van és fontos az anyjának. A befogadottság érzése tehát már ilyen korán, életünk első hónapjaiban kezd kialakulni bennünk. Ha az anya nem fordul elég szeretettel a gyermekhez, ha nem törekszik arra, hogy megoldja a gyermek problémáit, nem siet segítségére, hanem inkább tehernek tartja a gyermekről való gondoskodást, a csecsemő megérzi ezt, és kialakul benne az a tudat, hogy ő nem fontos, hogy ő felesleges, tulajdonképpen egy kis senki. Az első életév tehát, illetve az, hogy szüléink (főképp édesanyánk) hogyan bánnak velünk, alapvetően meghatározza azt, hogy életünk során valakinek vagy senkinek érezzük-e magunkat.

Következő számunkban tovább vizsgáljuk a gyermekkort a helyes önértékelés kialakulásának szempontjából.

Puskás Diána
Maurice E. Wagner:
Vagyok-e valaki? c. könyve alapján