A ferences lelkiség

137

Egy család vagy egy közösség életében az évfordulók alkalmat adnak arra, hogy számot vessünk egy időszakkal és előre is tekintsünk: hogyan tovább? Rendünk életében ebben az évben 3 kerek évforduló van, amely erre a gondolkodásra indíthat bennünket.

Idén 800 éves a ferences rendi közösség, 30 éve, 1979-ben II. János Pál pápa Rendünk alapítóját, Assisi szent Ferenc Atyánkat az ökológia művelőinek és a környezetvédelem védőszentjévé nyilvánította. A 3. évforduló pedig ide kötődik: 20 éve működnek újra ferences testvérek Kárpátalján, erről az év folyamán több programban meg fogunk emlékezni.

Amikor a ferences lelkiséget, mint közösségünk mozgatóját és éltetőjét szeretnénk meghatározni, vissza kell nyúlnunk a forrásokhoz: milyen volt az alapító, Assisi Szent Ferenc istenkapcsolata, hogyan viszonyult ő az emberekhez és a világhoz.

Szent Ferenc életének központi élménye az Úrral való találkozás, a Vele való kapcsolat. Istent, mint Fönségest és Dicsőségest imádja, ugyanakkor vallja róla, hogy Ő szelíd és irgalmas, aki megrendítő módon, egészen közel jön az emberhez. Megtérése után rádöbben, hogy életének értelme: élni az Evangéliumot, imádkozni és együttműködni az Isten kegyelmével. Tisztelettel van az üdvtörténet nagy eseményei, különösen a megtestesülés és a kereszthalál iránt, melyek számára egyértelműen bizonyítják Isten alázatát és emberhez való odafordulását.

Az ember Isten teremtménye, az ő hasonlatosságára lett megalkotva. Ez határozza meg Ferenc embertársaihoz való viszonyát, ezért szól hozzájuk így: “Jó napot, jó emberek!”.

Felismeri, hogy egy Atyánk van, ezért lehetünk mi testvérek, egyben testvérei Krisztusnak. Bár az embernek igen nagy méltóság adatott, Szent Ferenc megdöbben, hogy bűne folytán Isten teremtménye milyen mélyre süllyedt. De nem áll meg itt, hanem bízva az Atya irgalmasságában a bűnbánattartás fontosságát hangsúlyozza, sőt testvéreivel alkotott közösségét kezdetben Assisibeli Bűnbánó Testvéreknek nevezi.

Szent Ferenc világhoz való viszonyában is alapvető istenélménye mutatkozik meg. Mivel Isten alkotásai: a teremtett világ dolgai, különösen a természet csodái, tiszteletet érdemelnek. Mindezek nem önmaguktól, hanem teremtettségük folytán értékesek. Ferenc mondása: “Deus meus et omnia!”, azaz “Istenem és minden dolog!”, ennek fényében érthető.

Legismertebb műve a “Naptestvér éneke”, vagy “Naphimnusz”, nem csupán romantikus gyönyörködés a természet szépségeiben, hanem a Teremtő Isten mindenhatóságának, fölségének és végtelen jóságának átélése és dicsérete. Aktualitása abban van számunkra, hogy a természet – a teremtett világ – megóvása nem más, mint a közjó, vagyis az emberi méltóság védelme és előmozdítása. Közösségünk számára Szent Ferenc nem írt elő különleges tevékenységet, vagy speciális életvitelt.

Az evangélium szerinti életre buzdít, s minden foglalatosság elé az “imádság és áhítat szellemének” fenntartását helyezi.

A ferences lelkiség második fontos alappillére a fraternitás, vagy testvéri élet. A Szent így fogalmaz Végrendeletében: “testvéreket adott mellém az Úr”. A testvériség alapja, hogy egy Atyánk van a mennyben, és mi mindnyájan az Ő gyermekei vagyunk.

A Szent mint a másik embert tisztelő, békességszerző, szelíd embereket küldi világba követőit.

A minoritás, vagy “kicsiny-lét” a ferences lelkiség következő fontos eleme. Szent Ferencet megrendíti Isten alázata, az, ahogy Fiában, hatalmáról lemondva az emberekhez fordul. Az alázat alázatot szül: Ferenc megérti, hogyha Isten ezen az úton közeledik az emberhez, ha az alázatosság az a horizont, amiben megjelenik, akkor nekünk ott, a kicsiben, kell keresni és ezen az úton járva találjuk meg őt. Ezért kéri testvéreit, hogy mindenkinél kisebbek és mindenkinek alárendeltjei legyenek, ezért nevezi közösségét Kisebb Testvéreknek. A minoritáshoz hozzátartozik a megalázottakkal, a nyomorgókkal, a peremre szorultakkal vállalt sorsközösség, az igazi szolidaritás.

Az imádságban és elmélkedésben megélt istenkapcsolat nem maradhat az ember sajátja. A ferences lelkületű testvérek számára kezdettől fogva nagyon fontos az evangélium hirdetése. Szent Ferenc így kezdi hívőkhöz intézett levelét: “Mivel szolgája vagyok mindenkinek, kötelességemnek érzem mindenkinek szolgálatára állni és az én Uramnak illatos igéit hirdetni.” (2LHiv 2) A ferences igehirdetésnek és evangelizációnak a bensőből kell fakadnia, az Úr felé kell fordítania a megszólítottak figyelmét. Egyrészről szólítson fel a bűnbánatra, másrészt vidítsa fel a szíveket Isten dicséretében. Ne hosszú beszédekből álljon, hanem békét és üdvösséget közvetítve, egyszerűségben érje el minden kor emberét.

“A történelem során a testvérek mindig elég rugalmasak voltak ahhoz, hogy az emberek segítségére siessenek váltakozó ínségeikben. Így jutottak el az igazságosságért folytatott küzdelemhez, és oda, hogy gondoskodjanak a hátrányos helyzetűekről és az elnyomottakról, valamint mindazokról, akikért egyedül ők vállalhattak felelősséget.”

Végül még egy fontos “ferences erényt” kell megemlítenünk: a derűt, mely a lelkiségben élőket minden korban és minden helyzetben jellemezte.

Meg nem erősített regulájában így beszél erről a Szent Atya: “És óvakodjanak attól, hogy kifelé szomorúak és komor tekintetű képmutatók legyenek, hanem mutassák meg, hogy az Úrban örvendeznek, vidámak és illően kedvesek.” (1Reg 7,16) Nem kényszeredett mosolygást kíván meg követőitől Szent Ferenc, hanem az Istenből forrásozó, az Ő kegyelméből táplálkozó szent örömet: békés és higgadt derűt, melyet mindazok elnyerhetnek, akik Istenre hagyatkoztak, s mely, mint ilyen, minden bajban megmarad.

Összeállította:
Lengyel Donát OFM