A házassági válságok megelőzéséről

29

Előző számunkban a házasság válságos időszakairól ejtettünk szót. Most vizsgáljuk meg azt, mit tehetnek a házastársak a válságok megelőzőséért, gyógyításáért!

A körülöttünk levő világ, a média mind arra sarkall, hogy valósítsuk meg önmagunkat, ne alkalmazkodjunk máshoz. Azt sugallja, hogy mindenáron a pillanatnyi boldogságot keressük, átgázolva mindenen. Cserélgessük a partnerünket, a házasság úgyis elavult. Nehéz ebben a nagy ellenszélben megállni, pedig igazi boldogságot, harmóniát a mély házastársi kapcsolat adhat.

Talán a legfontosabb, hogy a félreértéseket ne söpörjük szőnyeg alá. Azt gondolom, mindenkinek van olyan élménye, amikor nagy sértődések voltak, pedig a végén kiderült, hogy csak egy apró félreértés húzódott meg az óriási fájdalom alján, amit könnyen lehetett volna tisztázni. Ilyenkor érdemes arra gondolni, hogy a párom szándékosan nem akart bántani, lehet, hogy a másságunk okozott gondot, vagy egy kérdés hiánya: “Te hogy gondolod a dolgot?” Tisztázásnál is fontos a jóakarat feltételezése és az a kis gondolat (amit minden vita elején jó lenne tudatosítani), hogy a páromnak is lehet igaza.

Érdemes időnként ismételten is végiggondolni és kimondani, mit szeretek a páromban. Mi az, ami ma különösen jólesett. Ne legyen természetes, hogy a párom teszi a dolgát, elintézi kettőnk közös ügyeit, kiveszi a részét közös életünk munkáiból. Merjem kimondani, hogy ma is szeretem. Annyi bizonytalansággal küzdünk mindannyian! Jó, ha halljuk, hogy otthon örülnek nekünk, elismerik a munkánkat. Valami érthetetlen szemérmesség akadályoz, hogy kimondjuk az értékelésünket. Elég annyit mondani: Jó veled!” Szárnyakat adhatunk a párunknak.

Fontos és hasznos eszköz lehet a közös élmények keresése – beszélgetés, kiállítás, hangverseny, séta, utazás kettesben, vacsora kettesben. Nem önzés a gyerekőrzés kérése, házasságunkat építjük. Nagyon jó, ha tudunk kettesben együtt tölteni néhány napot, minden évben újra elmenni “nászútra”.

A gyerekek kétségtelenül nagyon fontosak. De vigyázunk-e arra, hogy a párunk nem szorult-e emiatt háttérbe? Nem soroljuk-e őt a sor végére, “hiszen ő úgyis megérti…”? A gyerekek felnőnek, kirepülnek. Ha ők voltak a központban, mi marad a helyükön? Úgy maradunk otthon kettesben, mint két savanyú uborka az üveg alján?

Jó, ha a felnövekvő gyerekek is látják, hogy a papa, illetve mama is fontos, neki is vannak igényei. Egy két-hároméves gyerek ezt még nem érti, de tízéves kor után már meg kell értetni vele, hogy a szülő is ember, nem egy kiszolgáló személyzet. (És ez segíthet azon is, hogy ne váljék önzővé, ne higgye azt, hogy ő a világ közepe.) Lássák, hogy nemcsak értük, de a párunkért is kell hoznunk időnként áldozatot!

Merjek áldozatot hozni akkor is, ha csak én hozok áldozatot. Ebben benne van, hogy ne mártírságnak éljem meg ezt (bár a kereszténységbe ez is belefér), hanem a szeretetem kifejezéseként. Mire gondolunk? Nem nagy dolgokra. Például: amikor a párom hazajön, félbehagyom, amit éppen teszek, és megölelem, hogy érezze, szeretettel vártam. Vagy olyat főzök, amit szeret, viszek neki virágot, megkérdezem, milyen napja volt, milyen örömök érték stb. Ebben az az áldozat, hogy őt helyezem előtérbe, magam háttérbe vonulok.

Akarjam, hogy boldog legyen a másik. Nem én, a másik. Gyökössy Bandi bácsi kérdése jut eszembe ezzel kapcsolatban. Házasságra készülőktől megkérdezte, miért akarnak összeházasodni. Ha az volt a válasz, “hogy boldog legyek”, akkor elküldte őket még gondolkozni. Nem érettek a házasságra. Aki azt tudja mondani, hogy azért akar házasodni, hogy boldoggá tegye a párját, abban már valóban igazi szeretet él.

Ez a boldogság nagyon furcsa jószág. Valóban kék madár. Ha meg akarom fogni, elszáll. Ha a másiknak akarom adni, akkor mindkettőnk vállán megpihen, közénk jön, fészket rak nálunk, és akkor száll csak el, ha az önzés (az én önzésem) elkergeti. (Önzésem: az én akaratom teljesüljön, mert szerintem az a jó; nekem legyen igazam, mert az én logikám jól működik; önérzeteskedem, hiszen én vagyok a fontosabb, érzékenyebb stb.)

Keressem, mi jó a másiknak, minek örül. Sokszor azt gondoljuk: ami nekem jólesik, az esik jól a párunknak is. Ez sajnos tévedés. Nekem talán az a fontos, hogy apróbb szolgálatokkal vegyenek körül, ő észre sem veszi ezeket, nemhogy megtenné. Nekem esetleg az a jó, ha megdicsérnek minden apróságért. Neki az, ha megsimogatják, megölelik stb. Próbáljuk ezeket (vagyis a párunk szeretetnyelvét) megtalálni és alkalmazni akkor is, ha ez nekünk idegennek tűnik. (Nagyon érdemes megismerkedni a szeretet-nyelvekről szóló könyvvel: Gary Chapman: “Egymásra hangolva” Harmat, 2002)

Itt kellene szólni a testi kapcsolatunk milyenségéről is. Sok sérülés történhet, hiszen itt vagyunk egészen mások. Erről is beszélni kell. Megtudni, kinek mi a jó, minek örül. Nem szabad zsarolásra használni. Érzékeny terület. Az önzés itt tud tarolni igazán.

Nagy segítségünk minden időben a kettőnk közös imája. Vigyük az Úr elé a gondjainkat, örömeinket. Mondjuk el neki, mi okozott ma örömet, mitől lettünk szomorúak, mi aggaszt. Vagyis próbáljunk meg szabad imában fordulni az Úrhoz. Ez kezdetben furcsa lehet, idegen. Úgy gondoljuk, ez talán még intimebb, mint a testi kapcsolatunk, nehéz megszólalni a párunk előtt. De érdemes kísérletezni, az Úr kezébe helyezni életünk minden dolgát.

Mert “kincsünket cserépedényben őrizzük”. Olyan könnyen törik és olyan nehéz összeragasztani – és sajnos a ragasztás után már nem is az igazi. Azt gondoljuk, jól vagyunk, minden rendben a házasságunkkal, nem kell foglalkozni vele. Apróságok azonban könnyen közénk állnak. Szinte észre sem vesszük, mi történt, hogy a kapcsolatunk fénye megkopott. Csalódás költözik a szívünkbe, és a másikat okoljuk érte. Kész a baj, pedig az állandó törődés nem annyira fárasztó. Napi fél óra (egy kávé elfogyasztása együtt) sokat lendít, és ha ez nap mint nap előfordul, akkor nem megy tönkre a kapcsolatunk.

Végül inkább egy kérés. Bennünk rengeteg a féltés. Sajnos, közelről is találkoztunk néhány válsággal küszködő párral, és nem mindig sikerült segíteni. Ez szorongást, fájdalmat okoz. Borzalmas látni a romokat, megtapasztalni a tehetetlenséget. Valójában ez vezetett ennek a kis irománynak a megírására. Kérjük, addig törődjetek a párotokkal, amíg nem késő. Ma fél óra nem nagy idő, ha nehéz is kiszakítani. A tragédia bekövetkezésekor már csak sajnálni tudjuk, hogy későn ismertük fel, mi lett volna jó. (A Házas Hétvége sokban segíthet, de csak akkor, ha tényleg éljük az ott megismert életstílust.)

Azért kis bizakodás is él bennünk, hogy többen elgondolkoznak, mit lehet tenni ma. És akkor érdemes volt a bennünk levő gondolatokat megfogalmazni.

Szeretettel:
Csanády Márti+Misi