A nagaszaki vértanúk magvetése

79

Boldog II. János Pál pápa „ A harmadik évezred közeledtével” kezdetű apostoli levelében arra emlékeztetve, hogy „az első évezred Egyháza a vértanúk véréből született”, felhívja a figyelmünket arra is, hogy „a második évezred végén az Egyház újra a vértanúk egyháza lett,” illetve arra is, hogy „a tanúságtételeket nem szabad elfelejteni.”

Akkor az emlékezés megilleti minden tőlünk időben és térben távol eső vértanú tanúságtételét is. A 16. századi japán vértanúkét, Miki Szent Pálét és vértanútársaiét is.

Jézus örömhírét Japánban Xavéri Szent Ferenc hirdette először 1549 és 1552 között, miután számottevő katolikus közösség alakult ki az országban, Nagaszaki központtal. Azonban Japán uralkodója, Toyotomi Hideyosi, aki kezdetben elnéző volt a keresztényekkel szemben, a kudarcba fulladt koreai háború miatt ellenük fordult: a jezsuitákat kiutasította az országból. A többség viszont helyben maradt és titokban folytatta a térítést.

1593-ban a Fülöp-szigetekről, Manilából ferencesek is érkeztek Japánba: Keresztelő Péter atya néhány társával, akik – annak ellenére, hogy Hideyosi betiltotta a prédikálást – nyíltan hirdették az evangéliumot, sőt két kolostort és kórházakat is alapítottak. Hideyosi 1596 decemberében elfogatta a spanyol származású ferenceseket, velük együtt három japán jezsuitát és tizenöt japán hívőt, akik a ferences harmadrend tagjai voltak. Meakóban összegyűjtötték, megkínozták és halálra ítélték őket.

Közöttük a legismertebb Miki Pál jezsuita atya volt, aki Kiotóban született 1556-ban. Ötévesen részesült a keresztségben, s húszévesen felvételét kérte a jezsuita rendbe, majd évekkel később Japán leghíresebb szónoka lett. 1596. december 26-án tartóztatták le két novíciustársával, Kisai Jakabbal és Szoan Jánossal együtt. Az egész vértanúcsoportot „Miki Pál és társai-”ként ismerjük. Gotói Szoan János 1578-ban keresztény családban született. Amikor szülőföldjén üldözés támadt, a család áttelepült Nagaszakiba, ahol akkor békében éltek a keresztények. 15 évesen kérte fölvételét a jezsuiták közé, akik hitoktatással bízták meg. Osakában tanított, s miután a próbaidő letelt, Miki Pállal és Kisai Jakabbal kezdte meg a noviciátust. Együtt nyerték el a vértanúságot.

Miután mind a huszonnégyre kimondták az ítéletet, mindegyiküknek levágták a bal fülét, és vérrel mázolt arccal, hármasával kocsira kötözve körülhurcolták őket Meakóban, majd gyalogmenetben elindították őket Nagaszaki felé. Az uralkodó szándéka az volt, hogy amerre csak a menet elhalad, elrettentse a keresztényeket a hitüktől. Ám ennek épp az ellenkezője történt: az egy hónapig tartó út során a vértanúságra kiválasztottak mindenütt erőt öntöttek a hívekbe, azok pedig különféle módon szolgálatukra voltak. Ketten csatlakoztak is a rabokhoz, hogy segítségükre lehessenek, végül a parancsnok őket is besorolta a kivégzendők közé.

Nagaszakiban 1596. február 5-én, a kikötő fölött magasodó dombtetőn keresztre feszítették őket; az egész város színe előtt érte őket a dicső halál. Szemtanúk tanúsága szerint csodálatos állhatatossággal buzdították a keresztényeket, majd a Te Deumot énekelve fogadták a halált. A vértanúk között lévő három ministráns gyermek a Laudate pueri Dominum (Dicsérjétek, gyermekek az Urat) kezdetű zsoltárt énekelte, mielőtt két-két katona lándzsával kioltotta életüket.

IX. Piusz pápa 1962-ben avatta szentté Miki Pált és társait, akik Távol- Kelet első kanonizált szentjei lettek. De nem utolsók! 1603 és 1639 között Kibe Kasui Petrus jezsuita szerzetes és 187 társa, papok, szerzetesek és világiak szintén életüket áldozták Krisztusért. Boldoggáavatásukra 2008-ban már Japánban került sor. A legújabb kori japán alkotmány ugyanis teljessé tette a vallásszabadságot. Japánban ma mintegy másfélezer katolikus pap (ebből 926 japán) és 6060 szerzetesnő él, a japán katolikusok létszáma 452 000 fő, a nem japán nemzetiségűeké 565 000 fő (2007. novemberi adat). „A vértanúk vére a keresztények magvetése” lett valóban.

 Összeállította: Riskó Mariann

 

 A szemtanúk jóvoltából ránk maradt a vértanúk néhány mondata: Nagasaki felé vivő útjukon odasiettek a rabokhoz a tizenhárom éves Antal szülei. Joggal lehetett volna várni, hogy a gyermek életéért kezdenek könyörögni, de ellenkezőleg, a vértanúságra buzdították gyermeküket. Antal pedig így válaszolt: „Bízom abban, hogy Isten megadja a bátorságot, és győztesen kerülök ki ebből a küzdelemből. Kár is lenne a fáradságért, ha vissza akarnátok tartani!”

Akkor az egyik katona maga mellé vette és hízelegni kezdett neki, hogy tagadja meg a hitét, és ő híres lovagot nevel belőle. Erre a gyermek így válaszolt: „Őrültség lenne a vértanúság dicsőségét földi javakért elcserélni!” A kivégzés előtt kék színű kimonóját szüleinek adta emlékül. Mielőtt a keresztre kötözték, forrón magához ölelte lelkiatyját, és fenn a kereszten kérte, intonálja a Laudate pueri zsoltárt. Mivel az már nem tudott válaszolni, maga kezdte az éneket, és a mellette megfeszített ifjakkal végigénekelték a zsoltárt. Amint a dicsőítést befejezték, megölték őket.

A szintén ifjú Szoan Ferenc, amikor a keresztről meglátta édesapját, így szólt hozzá: „Apám, te jól tudod, hogy a lélek üdvössége mindennél előbbre való. Ezért legyen rá gondod, hogy üdvösséged dolgában semmit el nem mulassz!” Apja így válaszolt neki: „Fiam, köszönöm a buzdítást. És most te is örömmel viseld el a halált, mert szent hitünkért szenveded. Ami engem és anyádat illet, szintén készek vagyunk meghalni a hitünkért.”

Ferenc a rózsafüzérét adta atyjának emlékül, anyjának pedig azt a kendőt, ami a fejét fedte. Édesapja akkor sem mozdult a kereszt mellől, amikor a katonák átszúrták fia oldalát, s annak vére reá hullott. Ferenc tizennyolc éves volt.