A szűk kapu és a kutya

139

Az ötvenes évek elején Tahiban történt: egy missziós héten nagyon belemelegedtünk a résztvevők lelki dögönyözésébe. Mindenkit át szerettünk volna taszigálni „a szoros kapun”, s azt, aki „beszorult”, kíméletlenül ráncigáltuk. Emiatt néhányan megsértődtek, sőt voltak, akik el is mentek.

Az őrszentmiklósi lelkész, Nehézi Károly bátyánk hosszantűrő szeretettel figyelgette ezt, aztán egy este, mikor az „előadói kar” egyedül maradt, s magasröptű teologizálásba fogott a mérgesen védekezők és hazamenekülők felett, csak úgy, mellékesen, megjegyezte:

– Mit gondoltok, mit csinál egy kutya, ha tépdesik a szőrét?

Nem tudtuk, hogy nevessünk-e vagy bosszankodjunk, hiszen éppen egy görög szó „igazi jelentésén” vitatkoztunk. Valaki mégis megjegyezte:

– Ne viccelj, Károly bátyánk, komoly dolgokról beszélünk.

De Nehézi Károly halálos komolysággal megismételte a kérdést:

– Mégis arra kérlek benneteket, arra feleljetek: mit csinálna az a kutya?

Néhányan kelletlenül válaszolgattunk:

– Hát morog a kutya, ha tépik a szőrét.

– Vicsorít – mondta más valaki.

– Harap is – felelte ismét egy hang.

– Na, látjátok – bólogatott szelíden Nehézi Károly –, ezért kell megvárni, amíg vedlik, csak úgy, belülről – magától. Nem kell azt tépni.

Egyszerre elcsöndesedtünk. Azt hiszem, mindnyájunknak Reményik versének utolsó sora jutott eszébe: „és ez a magától, ez a kegyelem”*.

Azt hiszem – azóta – nemigen cibálok, rángatok senkit. Inkább tanulgatom (nehéz!), hogy ne azon keseregjem: még zöld, hanem örüljek: már zöld, akivel vesződöm.

Gyökössy Endre református lelkész (1913-1997) írása

* Reményik Sándor Kegyelem c. verse