„Ahol fogoly van, ott Krisztus is jelen van”

XVI. Benedek pápa december 18-án a római Rebibbia börtön templomában találkozott a foglyokkal, akik nagy örömmel, hangos tapssal és „éljen a pápa!” kiáltásokkal fogadták. A Szentatya igyekezett mindegyikükkel kezet fogni, majd rövid beszédet intézett hozzájuk. Ezután hat fogva tartott tett fel neki kérdéseket, melyekre a pápa spontán válaszolt (nem írta meg előre a válaszokat).

Ahol fogoly van, ott Krisztus is jelen van –fordult a Szentatya a római börtön rabjaihoz. Máté evangélistának az utolsó ítéletről szóló szavai (Mt 25,31-46) – „Börtönben voltam és ti meglátogattatok” – jól kifejezik a pápalátogatás értelmét.

„Ahol éhezők, idegenek, betegek és bebörtönzöttek vannak, ott van Krisztus is, aki várja látogatásunkat és segítségünket. Ez az alapvető ok, ami miatt örömmel vagyok itt, hogy együtt imádkozzak, beszélgessek veletek és meghallgassalak benneteket” – hangsúlyozta a pápa a foglyoknak. Hozzátette: Isten szeretete nem ismer határokat; végtelen szeretettel szereti a börtönben levőket is, akik mindig Isten fiai maradnak. Isten Fia, az Úr Jézus is megtapasztalta a börtönélményt, bíróság ítélte el és halálbüntetést szenvedett.

A Szentatya emlékeztetett, hogy sürgősen vissza kell állítani az igazságosságot, és el kell kerülni az igazságszolgáltatás hibáit. Utalt a börtönök túlzsúfoltságára és lepusztult állapotára, amelyek még keservesebbé teszik az ítélet letöltését.

Mint mondta, látogatása ugyan személyesen a börtön lakóinak szól, ugyanakkor nyilvános gesztus is, mellyel rá akarja irányítani a polgártársak és a kormányzat figyelmét arra, hogy a börtönökben nagy problémák és nehézségek vannak. Ezeknek az intézményeknek az az értelmük, hogy igazságot szolgáltassanak, és ez az igazság tartalmazza az emberi méltóság tiszteletét is. A foglyokkal, annak ellenére, hogy bűntényeket követtek el, tisztelettel kell bánni, elismerve emberi méltóságukat.

„Mélyen megérintett az a szívélyes fogadtatás, melyet mindegyikőtök felől érzek. Gyakran gondolok rátok és imádkozom értetek” – mondta még a pápa a raboknak. Most (rövidítve) két kérdést és választ közlünk, melyek az említett találkozón hangzottak el.

Kérdés: Omárnak hívnak. Szentatya, felvillanyozott a látogatásod itt a börtönben, mely számunkra, keresztény katolikus rabok számára nagy jelentőségű esemény. Ezért ahelyett, hogy kérdeznélek, arra szeretnélek kérni: engedd meg nekünk, hogy saját fájdalmainkkal és szenvedő hozzátartozóink fájdalmaival beléd kapaszkodjunk, mint egy „elektromos kábelbe”, mely a mi Urunkhoz kapcsolódik.

A Szentatya válasza: Hálás vagyok ezekért a szavakért, melyek megindítják szívemet. Azt gondolom: itteni látogatásom azt mutatja, hogy követni szeretném az Úr szavait, azokat a szavait, melyek mindig újra megérintenek: „Börtönben voltam és meglátogattatok; vártam rátok.” Az Úr azonosulása a rabokkal minket is kötelez, és meg kell kérdeznem magamtól: az Úr parancsa szerint cselekedtem? Szem előtt tartottam az Úrnak ezeket a szavait? Ez az egyik oka, amiért eljöttem hozzátok, mert tudom, hogy tibennetek az Úr várakozik rám, hogy nektek szükségetek van erre az emberi elismerésre, és hogy szükségetek van az Úr jelenlétére, aki a végítéleten éppen erről fog megkérdezni bennünket. És ezért remélem, hogy itt egyre jobban megvalósul majd a büntetésvégrehajtási intézmények igazi célja: hogy segítsen a fogva tartottaknak abban, hogy újra önmagukhoz találjanak az önmagukkal, másokkal és az Istennel való kiengesztelődésben, hogy újra visszatérhessenek a társadalomba, és ők is részt vállalhassanak az emberi fejlődésben. Az Úr segíteni fog nektek ebben. Imáimban mindig veletek vagyok. Tudom, hogy egyik elsődleges feladatom, hogy imádkozzam értetek, titeket mintegy felfelé, „az Úrhoz húzzalak”, mert az Úr az imádságunkon keresztül segít; az imádság: valóság. Mindenkit arra hívok, hogy imádkozzunk, s imádságunkból erős kötél legyen, mely titeket „odahúz az Úrhoz”, és amely bennünket is összeköt egymással, hogy így együtt járjuk az Úr felé vezető utat.

Kérdés: Federico vagyok. A betegrészleg fogva tartottainak nevében beszélek. Mit kérdezhetnének a rabok, betegek és HIV-fertőzöttek a pápától? Kérjék arra a mi pápánkat, akire a világ összes fájdalma nehezedik, hogy imádkozzon értük? Hogy bocsásson meg nekik? Hogy az ő nagy szívében jelen legyenek? Igen, erre szeretnénk kérni, de mindenekelőtt arra, hogy vigye el a mi hangunkat oda, ahol az különben nem hallatszana. El vagyunk szakítva családunktól, de az élettől nem. Elestünk, elbuktunk, s eközben másoknak rosszat tettünk, de újra felállunk. Az emberek gyakran megvetően beszélnek rólunk, úgy szerepelünk, mint „aljanép”. Ön mindenkinek a pápája, és arra kérjük, hasson oda, hogy szabadságunkkal együtt ne fosszanak meg minket emberi méltóságunktól is.

A Szentatya válaszából: Elgondolkoztató szavakat mondott nekem: elestünk, de azért vagyunk itt, hogy újra talpra álljunk. Fontos ez a bátorság, hogy újra felálljunk, hogy az Úr és barátaink segítségével továbbmenjünk. Azt is mondta, hogy megvetően beszélnek rólatok. Sajnos ez így van, de azért nem mindig; vannak olyanok, akik jóakarattal gondolkodnak és beszélnek rólatok. Gondolok itt az én kis „pápai családomra”; mi gyakran beszélünk erről a problémáról. El kell viselnünk, hogy egyesek megvetően beszélnek rólunk – megvetően beszélnek a pápáról is, és mégis folytatjuk utunkat..