Mese – A boldog ember inge

3915

Egyszer volt, de nem nagyon régen, nem is a világ végén, hanem itt, ebben a mi görbe országunkban, volt egy király, de nem akármilyen, hanem jóságos is, igazságos is. Aztán ez a király egyszer igen megbetegedett. Nagy bánat emésztette, az is lehetett a baja. Mert mindenütt csak a panaszt hallotta: nem elég fehér a kenyér az uraknak, nem elég puha az ágya a katonáknak, meg minden más efféle panasz hallatszott.

Gondolta, útra kél, elindul, s addig megyen, míg meg nem gyógyul. De hát a sok udvarbéli nép nem engedte, meg a felesége sem, míg meg nem hallgatják azt az okos asszonyt, aki mindenre tudott kádenciát.

– No, jól van, hívjátok elő azt az asszonyt. Hadd hallom, mit mond!

Jött is nagyon hamar, mert ott lakott a várban, hiszen ő dajkálta, ő nevelte a királyt az öccsével együtt, míg embernyi ember nem lett belőlük. Mikor meglátta a király az asszonyt, el is mosolyította magát. Már ennek is megörültek az udvarbéliek, mert akkor már jó ideje nem látta mosolyogni senki.

– Na, dadus, mit ajánlanál, hogy meggyógyuljak ebből a nehéz bajból? Hát a dada nézte a király tenyerét. Látta, hogy az nem éppen sima, mert a favágást is megpróbálta már, csak hogy végre meggyógyuljon. De nem használt az sem.

Aztán levetkőztette a dada a királyt derékig, hogy lássa, nem ott van-e a baj? De ott se talált semmit, hacsak azt a két nagy kék foltot nem, amit akkor kapott a vállára, mikor egy szegény embernek segített zsákot vinni a malomba, aztán ráesett a gerenda.

Hát addig faggatta a király a dadát, míg az el nem árulta, mit gondol felőle:

– Felséges királyom, én már csak megmondom: addig ki nem gyógyul felséged e nehéz nagy bajából, míg egy boldog embernek az ingét nem veszi magára.

Hej, megörültek az udvari emberek: ez aztán nem nagy dolog. A király úgyis szeret országában járni-kelni, biztosan hamar talál egy ilyen embert.

Na, jól van, másnap elindult a király. Legelőször is végigjárta az udvarbélieket. Van-e köztük, aki boldog.

Egyik azt mondta: kevés a fizetés. A másik: nehéz a megélhetés. Boldog egy se volt.

Nem lophattatok eleget – gondolta a király.

Ment tovább. Betért a városban több helyre, katonákhoz, papokhoz. Egyiknek kevés volt az abrak, amit a királyi magtárból osztottak, pedig még az udvaron is azon jártak a lovak. A másiknak nagyobb harangra kellett volna a király pénze, pedig minden sarkon csak úgy zúgtak a harangok.

Na, hát itt sincsen boldog ember – gondolta a király. – Majd talán a falusiak között.

De ott se járt jobban. Ahová csak betért, mint szegényes ruhába öltözött vándor, mindenütt panaszkodtak, hogy nagy az adó, kevés a termés, pusztul a jószág, és így tovább. Hát egy estefelé, mikor már nagyon elfáradt, beért egy takaros kis faluba.

Na, itt biztosan meglelem, amit keresek – gondolta magában. Szállást kért az egyik házban, adtak is neki, jót aludt. Másnap újra kezdte a kérdezősködést, hol lelne egy boldog embert, akitől elkérhetné az ingét.

A bíró azt panaszolta, hogy nagy a sár: ha jól megrakják a vásáros szekereket, hat ökör se bírja elhúzni őket, mégsem csináltat utat a király. A pap meg jószerével szóba sem állt vele, úgy el volt foglalva. Összefele írják a falu népét – mondta -, merthogy így kívánja a király.

De meglátott a király a pap udvarán egy szegény favágó embert. Olyan vidáman hasogatta a fát, hogy öröm volt nézni.

Éppen akkor hozta neki a felesége az ebédet. Letette az ember a fejszét, s édesden megette a ciberelevest. Egypár kanállal még hagyott a csuporban, hogy az asszonynak is jusson, hisz vagy evett otthon, vagy nem. Hát mikor jóllakott a két ember, elkezdtek beszélgetni, de olyan boldogsággal, hogy csak úgy repesett a király szíve. Na, hát mégiscsak meg fogok gyógyulni – gondolta -, mert itt az én emberem. Oda is ment hozzájuk, szóba ereszkedtek.

– Látom, van munkád is, meg jó feleséged, a mindennapra valótok is biztosan megvan, így ti boldogok vagytok, ugye?

– Hát bizony mi, hála a jó Istennek, boldogok vagyunk, cimbora. Van munkám, kenyerem, néha még egy kis hús is jut, mert a király nem engedi az esett marhát kimérni, így a feleségem mindig vesz belőle a kisbírótól, már úgy kéz alatt, akkor aztán azt is eszünk. Ennél többet, jobbat én nem is kívánok.

Hej, megörült a király! El is kezdte mondani rögtön.

– Hallod-e, te szegény ember, ha már ennyire boldog vagy, add nekem az ingedet, hogy elvigyem a királynak, merthogy az nagy beteg, aztán csak akkor gyógyul meg, ha egy boldog embernek az ingét veszi magára. Ne sajnáld ideadni, mert jól meg fogják azt fizetni neked, ne félj.

Hej, megvakarta a fejét a szegény favágó. Fel is állott nagy búsan a tőkéről, s úgy mondta szomorúan:

– O, te szegény jó cimbora! Sajnálom én a királyt tiszta szívemből, de nekem nincs ingem.

Avval kigombolta a felefolt ujjasát, s megmutatta a pucér mellét. Hát a király majd hanyatt esett, hogy egy szegény favágó így is lehet boldog, mikor inge sincsen. Így aztán nagy bánatosan hazaindult. El is határozta, hogy beszélhetnek az urak, ő ezután is az ilyen ágról-szakadt szegény embereket szereti majd a legjobban, és segít is rajtuk, ahol csak tud, legalább annyira vigyék, hogy ing fedje a testüket. Mert az mégiscsak szégyen, hogy egy beteg király ne találjon inget egy ilyen jóravaló emberen.

(Magyar népmese)

Előző cikkKedves szüleink, Isten veletek!
Következő cikkSzent István király – Magyarország fővédőszentje