Akár alkalmas, akár alkalmatlan

771

Az evangéliumban Jézus küldetést ad a tanítványainak, hogy hirdessék az örömhírt és térítsenek meg minden népet. A szentmise végén is küldetést kapunk az evangelizációra. Tehát megyünk és hirdetjük Krisztust, „akár alkalmas, akár alkalmatlan” (2Tim 4,2).
Fáj a szívünk, ha látjuk, hogy valaki rossz úton jár, nem talált rá Krisztusra. Nem akarjuk, hogy elkárhozzon, különösen akkor nem, ha számunkra fontos személy: ismerős, barát, rokon, házastárs vagy saját gyermekünk. Bevetjük minden erőnket, hogy megtérítsük őt. De nem mindegy, milyen módszert választunk. Lehet ilyenkor a Szentírásból, az Egyház tanításából idézni, lehet értelmes vitákat kezdeményezni, de ez ritkán jár eredménnyel. Ugyanúgy lehet hasznára, mint kárára az embernek.
Továbbá lehet neki javasolni az imádságot, a szentségekhez járulást. Ezek által megkaphatja a megtérés kegyelmét. De ha valaki nem hisz Istenben, nem fogadja el az Egyházat, akkor önszántából nem fog Krisztus közösségéhez tartozni. Esetleg félelemből vagy erőltetés miatt.

Mi az, ami mindenképpen hatékony lehet?

Ez nagyon nehéz kérdés, hiszen ahányféle ember, annyiféle megközelítés létezhet. Mert ahány ember, annyiféle istenkép létezik.

Istenképünk megszületésünktől kezdve alakul. Gyermekkorunkban édesapánk és édesanyánk által látjuk, sejtjük, hogy milyen lehet az Isten. Ha valakinek túl szigorú az egyik szülője, vagy mindkettő, akkor valószínűleg a Jóistent sem tudja jónak hinni. És még lehetne sorolni a különböző nevelési módszereknek a negatív és pozitív következményeit.

A hitetlenség eredhet a szülők vagy a környezetben élők vallástalan életének példájából. De ugyanúgy lehet a szülők túl szigorú, erőltetetten vallásos, de szeretetnélküli életének következménye is.

Ezért elsősorban igyekeznünk kell minél jobban megismerni azt a személyt, akinek megtérését kívánjuk. Meg kell ismernünk az ő elképzelését az Istenről. Még ha jól ismerjük is, meg kell próbálni alkalmakat teremteni a beszélgetésre, közös programra, hogy belső világát, gondolkodásmódját jobban átláthassuk. Ha gyakran beszélgetünk vele, látja a mi hitünket is. Megfigyeli, hogy nekünk miben válik hasznunkra az Istennel való kapcsolat. Ha például sokszor panaszkodunk, félünk, aggódunk, akkor nem valószínű, hogy rokonszenvet érez majd a hittel teljes élet iránt. Ezért ahhoz, hogy valaki térítsen, meg kell vizsgálnia saját életét: mennyire sugározza élete az örömhírt.

A beszélgetések alatt fontos, hogy kerüljük a bírálatot. Semmiképpen sem jó, ha kioktatjuk vagy fölényeskedünk. Ne válaszoljunk minden mondatára azzal, hogy „ezt én másképpen gondolom”. Ha okoskodunk, akkor újabb okot adunk arra, hogy miért kerülje a keresztényeket. A legfontosabb a meghallgatás és a megértés. Meg kell értenünk és át kell éreznünk, amit ő érez. Talán az ő helyzetében mi is éppen ott tartanánk, ahol ő, vagy még ott sem.

Fontos, hogy az a személy, akivel beszélgetünk, megértse, hogy az az Isten, akit ő nem keres, vagy kerül, vagy nem vesz róla tudomást, nem a valódi Isten, hanem csak az ő hamis istenképe. Ha megismerné a szerető Mennyei Atyát, akkor nem tudna nem hinni, mert a szeretetnek nem lehet ellenállni. Érdemes elkísérni azt a személyt, akinek megtérését szeretnénk, egy olyan közösségbe, ahol a tagok hitelesen élik meg a hitüket. Ez lehet akár ifjúsági közösség, akár imacsoport, akár egy egyszerű egyházközségi piknikezés vagy sport. Ha hívő emberekkel egy csoportba tartozik és jól érzi köztük magát, akkor akarva-akaratlanul „ráragad” a hit is. A leglényegesebb pedig az ima.

Minden térítő tevékenységünket előzze meg az imádság. Van egy ilyen mondás: „Ahhoz, hogy egy ember megtérjen, nem vele kell beszélni Istenről, hanem Istennel róla”. A Mindenhatóra kell bízni a gondosodást, és Ő majd általunk vagy más személy ill. esemény által elvezeti az üdvösségre a tévelygőt. Istennek gondja van rá.

Fontos tudatosítanunk magunkban, hogy a másik megtérítését nem mi végezzük, hanem Isten. Mi csak az eszközei vagyunk ebben a nemes ügyben, viszont fontos eszközei! Bízzuk hát rá életünket az Istenre, és kezdődhet az evangelizáció!

Bundáné Fehér Rita
Előző cikkA nagaszaki vértanúk magvetése
Következő cikkAz öröm forrásainál II.