Analgin és Evangélium

56

Ratzinger bíboros egyik művében arról ír, mekkora különbség van a között, hogy valaki hisz Istenben, illetve hisz Istennek. Most, amikor a pápa megnyitotta a hit évét, talán érdemes elgondolkozni, milyen is a mi hitünk.

Istenben hinni azt jelenti, hogy hiszem, hogy Ő van. Létezik, mint ahogy léteznek indiánok, létezik a Mars, léteznek matematikai képletek. Tudom, hogy vannak, de az életem alakításában nem játszanak szerepet.

Egészen más, ha nem csak Istenben, hanem Istennek hiszek. Ez annyit jelent, hogy elhiszem, hogy amit mond, az igaz. És nem csupán elhiszem, hanem meg is teszem.

De honnan tudom, mit akar nekem mondani? Szól hozzám a Szentírás szavaival. Megszólít másokon keresztül. És – ha képes vagyok előtte csendben maradni – megszólíthat a szívem mélyén a Szentlélek hangjával.

Ez idáig mind szép – a nehézségek ott kezdődnek, amikor Ő valami olyat mond, amit nem szívesen hallgatunk, pláne nem szívesen teszünk meg. Hogy beismerjem a hibámat? Hogy megbocsássak az ellenségemnek, és még áldást is kérjek rá? Hogy elengedjem, amihez ragaszkodom? Ez mégiscsak több a soknál…

Pedig Jézus „tudta, mi lakik az emberben”. Magyarán nagyon jó pszichológus volt. Ő tudta, hogy a meg nem bocsátással leginkább saját magunkat mérgezzük, hogy a dolgok, amikhez ragaszkodunk, elveszik a szabadságunkat, és hogy a kapcsolat fontosabb, mint a saját igazunk.

Az orvosnak elhisszük, hogy az Analgin csillapítja a test fájdalmát. Ha azt mondja, vegyük be, hát bevesszük. Jézus is felírja a receptet a lélek fájdalmára. Ő a lélek legnagyobb orvosa – az orvosságot mégis húzódozunk bevenni. Olyanok vagyunk sokszor, mint a kisgyerek, aki a fontos gyógyszerét azért nem akarja bevenni, mert az keserű. Vagy mint aki haragszik az orvosra, mert az életmentő injekció beadása fájt.

Hiszek-e Istennek? Hiszem- e, hogy ő jó és a javamat akarja? Amikor jól megy a sorunk, könnyű ezt elhinni – ugyanakkor ezt többnyire „természetesnek” is vesszük, Istent pedig meghagyjuk a háttérben, azzal az elvárással, hogy biztosítsa életünk zavartalan működését. Ha ellenben zavar támad a gépezet működésében, olyan, amit mi a magunk eszközeivel nem tudunk kijavítani – betegség, családi és más gondok –, akkor már előkeressük a háttérből a „rendszergazdát”, és kérjük, sokszor szinte követeljük, hogy oldja már meg életünk gondjait.

Azt is hajlamosak vagyunk megkérdőjelezni ilyenkor, hogy jó-e az Isten, ha ilyet megenged. Isten a rosszat soha nem akarja. Miért történnek velünk mégis rossz dolgok? Nagyon nehéz választ találni erre az ősi kérdésre. Azon mindenesetre érdemes elgondolkodni, hogy a velünk történő rossz dolgok nagyon gyakran a mi bűnünknek vagy embertársaink bűneinek következményei. Ha valaki 150-es sebességgel száguld az autójával ott, ahol 60-nal lehetne menni, és nekimegy egy fának, az nem Isten büntetése, hanem a szabályok be nem tartásának következménye. Ugyanígy vannak szabályok az emberi együttélésben is, amik be nem tartása súlyos következményekkel járhat. A tízparancsolat nem tilalomfák sorozata – azért kaptuk ajándékba Istentől, hogy védelmezze az életünket, hogy élhetővé tegye a kapcsolatokat. A mi és mások szabad akaratának ára van – viselnünk kell tetteink következményeit.

A jó hír viszont az, hogy a bűneink legsúlyosabb következményéért Jézus már megfizetett helyettünk! Megszenvedjük bűneink következményeit, de ha bűnbánatot tartunk, az örök üdvösséget nem veszítjük el, Jézus miatt. A tékozló fiú az örökséget elveszítette ugyan, de Atyja szeretetét, a hozzá tartozást nem.

Előfordulnak azonban olyan csapások, amelyekben látszólag sem mi, sem mások nem voltunk hibásak. Itt is lehet, hogy ez csak a látszat – például, ha tönkretesszük a környezetet, nem kellene nagyon csodálkozni a szélsőséges időjáráson. De van, amikor nem találunk magyarázatot a történtekre, úgy tűnik, Isten elfordult tőlünk, nem szeret, talán nincs is…

Itt megint érdemes elgondolkozni, hány olyan történetet hallottunk, amikor valakinek egy szerencsétlenség, valami súlyos csapás fordított nagyot az életén, ez irányította Isten felé. Ő szelíden, szeretettel hív minket magához, de olyan sokszor süketek vagyunk! Nem hagyunk más lehetőséget, mint hogy erőteljesebben figyelmeztessen minket arra, hogy a szakadék felé száguldunk. Mi sokszor fejre állítva látjuk a világot – a jelen kényelmetlenségei óriásinak tűnnek, az örök üdvösség aprónak. Isten a helyes végén néz a távcsőbe. Ő tudja, hogy ez az élet rövid, és ami igazán számít, az az örök élet, aminek a szépségét még elképzelni sem tudjuk. Melyik az a szülő, aki nem rántaná el erősen a gyerekét, aki épp egy autó elé készül kilépni?

Fájdalmas lehet, de az életét menti meg vele.

Mennyei Atyánk! Köszönjük, hogy gyermekeidként szeretsz minket, óvsz minket, és az örök igazság felé terelgetsz! Köszönjük, hogy tanítasz az élhető életre, és hogy akkor is visszafogadsz minket, ha eltávolodtunk Tőled! Nem akarom elengedni a kezedet sohasem. Vezess engem! Amen.

 Petenko Miron atya gondolatai nyomán:
Popovicsné Palojtay Márta