Áthelyezések – miért?

50
Illusztráció

Ezen a nyáron sok papunk került új helyre, köztük többen tíz vagy még több évet töltöttek el egy helyen. Sokakban felmerül ilyenkor a kérdés: miért van erre szükség? Erről kérdeztük meg Pogány István általános helynököt és Majnek Antal püspököt.

 

– István atya, lényegében 14 évet töltöttél Munkácson diakónusként, káplánként, plébánosként – ez elég sok idő egy ember és egy egyházközség életében! Mi az, amire emlékezni fogsz, amikor innen elmész?

– Lehetne említeni konkrét eseményeket, mint a nagyobb egyházmegyei ünnepségek, vagy a templom renoválása, a Melegedő és a fiúkollégium felépítése – de igazából, ami többet jelent számomra, az a sok hétköznapi alkalom, amikor valakinek segíteni tudtam. Nagy ajándék volt például, amikor felnőtteket készíthettem elsőáldozásra, bérmálkozásra, vagy a házasságrendezések. De ilyen volt a betegek látogatása is.

– Biztos voltak olyan dolgok is, amit nehezen éltél meg…

– Az elején még keveseket ismertem, és ezért nehéz volt prédikálni. Ahogy folyamatosan megismertem az embereket, már könnyebben tudtam szólni hozzájuk. Végig nehézséget jelentett viszont, hogy voltak emberek, akiket – úgy érzem – nem tudtam megszólítani. Van, aki a 14 év alatt egyszer sem jött el hozzám gyónni, és más kérdésben sem fordult hozzám. Zavar, hogy nem tudtam velük beszélni – a szentmisék után szívesen kimentem volna beszélgetni a templom elé, de mindig többen felkerestek a sekrestyében. Ezzel együtt soha nem hibáztattam senkit – már annak is nagyon örülök, hogy járnak a szentmisére.

– Mennyire látod közösségnek ezt az egyházközséget?

– Az egyházközségben hét vasárnapi szentmise van. Csak a diákmisére 400 ember jár. Ennyi ember csak úgy tud közösséggé formálódni, ha mindenki elkezd egy olyan kisközösségbe járni, ahol személyként éli meg önmagát és azt, mit jelent a közösség. Ez nem több mint 10-15 ember egy csoportban, akik még képesek kapcsolódni egymáshoz. Ilyeneket kezdeményeztem vagy kísértem is: a Fokoláre csoportok mellett a Mária Légió, a Hit és Fény, a Neokatekumenális út, a Pio-kör és még több más kisközösség születésénél vagy növekedésénél ott voltam. Igazából a nagy közösség, az egyházközség is azokból tud felépülni, akik kicsiben már személyesen megtapasztalták, mi a közösség.

– Kialakultak személyes, baráti kapcsolataid is?

– Sokan vannak a hívek közül, akikkel tudtunk együtt pihenni, kirándulni. Összességében több száz embert vittem már el kirándulni a hegyekbe. A 14 év alatt rengeteg emberrel kerültem kapcsolatba – igazából nem tudok Munkácson úgy elmenni valahová, hogy ne ismerjen meg valaki. Az eddigi 5-600 keresztelő, ugyanannyi temetés és 2-300 esküvő kapcsán nagyon sokakkal megismerkedtem.

– Munkács püspöki székhely is – a püspöki székesegyházak plébánosának lenni mindig kihívás…

– Ugyanakkor nagy segítség is volt, hogy a püspök atyához mindig lehetett menni tanácsot kérni, és ez garanciát jelentett arra, hogy Isten áldása van azon a döntésen. Ráadásul a püspök atya tapasztalt lelkipásztor – ez különösen az első években jelentett támaszt.

– Rengeteget dolgoztál, mindig tele volt a naptárad. Mi jelentette ehhez az erőforrást? Mi töltött fel, hogy aztán legyen miből adnod?

– Nagyon sokat jelent számomra a Fokoláre mozgalom papi közössége, velük minden hónapban több alkalommal is találkozom Magyarországon a szabadnapjaimon. Az imádság, különösen a szentségimádás, a Jézussal való együttlét is erőforrás a számomra, ahogy az is, amikor az itteni papokkal együtt tudunk imádkozni, beszélgetni. Feltöltődöm a kirándulások és más pihenési lehetőségek kapcsán is.

– Mit mondanál nekünk, hogyan tudnánk az utódodnak jobban a segítségére lenni?

– Nehéz erre válaszolni, mert a paptól is függ. Úgy érzem, én nem eléggé helyesen kértem meg, hogyan segítsenek az emberek. Lehetne jobban is biztatni másokat a segítségre.

– Ebben az évben sok pap kerül új helyre. Mire jók az áthelyezések?

– Az első és legfontosabb, hogy a hívek ne a paphoz kötődjenek, hanem a Mennyi Atyához. De a papnak is hasznos, hogy amit végez, ne önmagának csinálja, hanem elsősorban Istenért, a Mennyek Országáért, másodsorban pedig annak tudatában, hogy mindezt az őt követő papnak át fogja adni. Olyat kezdjen el, amit az utódja képes lesz folytatni. Bár sok olyan dolgot is csináltam, például a felnőtt hittanokat, amikről úgy gondolom, mindenképpen megérte, akár lesz folytatása, akár nem.

Mindenesetre az áthelyezés segít abban, hogy úgy végezze a pap a munkáját, hogy ne emberekhez, épületekhez, dolgokhoz ragaszkodjon, hanem Jézus Krisztus számára szerezze meg a híveket. Úgy fogom fel, hogy nem én vagyok a plébános, hanem Jézus, én pedig neki segítek. Amikor elfogyott az idő, akkor azt mondom, a mai napra befejeződött a segítés lehetősége. Holnap folytatom a segítést Jézusnak.

– István atya, kívánjuk Neked, hogy mindig jól tudj segíteni Jézusnak, és ezen az úton Te magad is segítőkre találj. Mi annyit tudunk tenni, hogy imádkozunk Érted. Az egész egyházközség nevében nagyon köszönjük, amit tettél értünk. Áldjon meg Téged az Úr!

Az interjút készítette:

Popovicsné Palojtay Márta