Az ex-gengszter, aki katolikus lett

91

Egy londoni bűnöző megtérésének története

A Why I’m Catholic? (Miért vagyok katolikus?) portál publikálta John Pridmore történetét, aki londoni bűnszervezetek tagja volt, majd megtért, amikor majdnem megölt egy embert, s azóta járja a világot, hogy Isten szeretetéről tanúságot tegyen élettörténetével.

 

A londoni East Enden születtem. Bár katolikusnak kereszteltek, sose jártam katolikus iskolába vagy templomba. Tízéves koromban egyik este a szüleim azzal fogadtak, hogy választanom kell, melyikükkel akarok élni, mert elválnak. Nagyon-nagyon szerettem a szüleimet, és nem tudtam választani közülük, mert a két ember, akit legjobban szerettem, éppen összetörte a szívemet. Akkor döntöttem el valahol mélyen legbelül, hogy soha többet nem fogok szeretni, mert azt hittem, ha nem szeretek, nem tudnak megsebezni.

Mikor a szüleim elváltak, lopni kezdtem. Azt hiszem, azt szerettem volna, hogy valaki vegye észre a fájdalmamat, de, mivel apám rendőr volt, a helyzet még rosszabb lett ettől. Tizenöt éves koromban letartóztattak, a fogságot rövidnek és sokkszerűnek szánták, de a bennem lévő düh csak növekedett ott, és folyton verekedésekbe keveredtem. Tizenöt évesen otthagytam az iskolát, s mivel az egyetlen dolog, amihez értettem, a lopás volt, abból éltem. Mivel nem volt szeretet az életemben, a fájdalomcsillapítókhoz nyúltam: az alkoholhoz és a drogokhoz, bármihez, ami csökkenteni tudta ezt a fájdalmat. Tizenkilenc évesen megint börtönben voltam, és a bennem lévő dühöt egy módon tudtam kezelni: nekitámadtam másoknak és verekedtem. Áttettek magánzárkába, ahol azon gondolkodtam, hogy eldobom Isten legnagyobb ajándékát, az életemet. De Ő ott lehetett velem, mert mégsem dobtam el az életet, viszont megkeseredettebb és indulatosabb voltam, mikor kijöttem a börtönből, mint valaha.

Azt gondoltam: ha valamit akarsz a világtól, vedd el magadnak, mert úgysem ad neked senki semmit. Kidobóemberként kezdtem dolgozni az East End és West End szórakozóhelyein; gondoltam, úgyis szeretek bunyózni, legalább fizetnek is érte. Ott ismertem meg a londoni bűnszervezetek tagjait, és elkezdtem nekik dolgozni, majd nem sokkal később nem csupán nekik, hanem velük. A klasszikus gengszteréletet éltem: sok pénz, drogok és nők. Egy penthouse-ban laktam a Saint John’s Wood városrészben, volt egy BMW-m, egy sport Mercedesem, és nem tudtam elég gyorsan szórni a pénzt, annyi dőlt be a védelmi pénzekből és drogdílerkedésből. A designer bőrkabátomnak volt egy titkos belső zsebe, abban vittem a machetét magammal, amikor mentem pénzt behajtani, vagy megbüntetni azokat, akik nem fizettek.

Abszolút elhittem, amit a világ mondott nekem, hogy a vagyon, a kapcsolatok és a drogok boldoggá tesznek, de közben belül émelyegtem, mert ez az élet lassan tönkretett. Semmi nem tett megelégedetté, semmi nem tett teljessé. Ugyanakkor próbáltam elhallgattatni a lelkiismeretemet, mert azok, akikkel együtt dolgoztam, annál inkább tiszteltek, minél gonoszabb és durvább voltam, és én azt akartam, hogy tiszteljenek. Azt akartam, hogy ha valaki bejön a night clubba, és meglát, tudja, ki vagyok, és miért vagyok ott.

Egy éjjel az egyik West End-i szórakozóhelyen dolgoztam, és megütöttem egy fickót a boxeremmel. Hátraesett, és széttörte a fejét a járdaszegélyen. Ömlött belőle a vér, a körülöttünk állók sikítoztak és kiáltoztak, úgyhogy elhagytam a helyszínt, és emlékszem rá, arra gondoltam az autóban hazafelé: ezért tíz évet is kaphatok. Lassan rájöttem: lehet, hogy éppen megöltem valakit, és még csak nem is érdekel. Azelőtt érdekelt, azelőtt akartam tenni valamit, és most itt állok, és elpusztítok mindenkit magam körül. Csak egy ember érdekelt: saját magam, és nem hittem volna, hogy ez valaha megváltozik.

Hazaértem, és egy hangot hallottam, amint a szívemben szólt hozzám. Mindannyian ismerjük ezt a hangot: a lelkiismeretünk, Isten hangja bennünk. Addig mindig csak egy kedves kis történetnek gondoltam Istent, amit azért találtak ki, hogy ne legyünk rosszak, de ebben a pillanatban szembesültem Isten létével, és nem számított, hogy mit gondoltam odáig.

Bár addig soha nem éreztem Isten szeretetét vagy jelenlé- tét az életemben, abban a pillanatban éreztem, hogy Isten visszahúzódik tőlem. Azt mondják, a pokol az Istentől való elszakítottság – ha ez a pokol volt, akkor azért könyörgök, hogy senki se kerüljön oda, mert ez életem legrettenetesebb élménye volt. Szegeztek már fegyvert a fejemnek, szúrtak már meg késsel, de ez azért volt félelmetes, mert hirtelen teljesen tisztán láttam minden döntésemet.

Istenhez kiáltottam még egy esélyért, nem azért, mintha sajnáltam volna bármit is, hanem mert nem bírtam tovább azt Az ex-gengszter, aki katolikus lett Egy londoni bűnöző megtérésének története az elhagyatottságot, amit akkor átéltem. Abban a pillanatban azt éreztem, hogy valaki fölemel, elindultam otthonról, és életemben először imádkoztam. Azt mondtam: „Mindennel, amit eddig tettem, elvettem tőled, Istenem, most már adni szeretnék.” Ahogy kimondtam ezt az imát, a bennem lévő űrt, melyet nem tudtak betölteni a drogok, a hatalom és a kapcsolatok, betöltötte Isten szeretete. Nem tudtam elhinni, hogy Isten szerethet engem, azok után, amiket elkövettem, de Ő újra és újra megmutatta, hogy szeret és elfogad. Egész addigi életemben értéktelennek éreztem magam, nem számított, hogy élek-e vagy halok, de Isten megmutatta, hogy igenis számít, mert Ő szeret, és Ő teremtett engem.

Egyetlen embert ismertem, aki hitt, ez pedig anyukám volt. Akkoriban ritkán találkoztunk, de rögtön elmentem hozzá, és elmondtam, mi történt. Ő is elmondta, hogy egész életemben, minden nap imádkozott értem, és két héttel ezelőtt azt kérte, Jézus vegyen magához engem. Ha ez azt jelenti, hogy meghalok, akkor legyen úgy, de soha többet ne tegyek kárt se magamban, se másokban. Tudom, mennyire szeret engem anyukám, és hogy a szíve megszakadt, amikor így imádkozott, de látta, milyen szörnyeteg válik belőlem; sose felejtem el, ahogy könnyekre fakadt, amikor elmondtam neki, hogyan találtam rá Istenre.

Azok a könnyek talán el is mosták mindazt a fájdalmat és szenvedést, amit addig okoztam neki. Mostohaapámtól kaptam az első bibliámat; addig sose volt nekem, és az egyik első történet, amit elolvastam, a tékozló fiú története volt. Az apáról, aki odaadta mindenét a fiainak, és az egyikük elment és elpazarolta apja vagyonát bűnös és könnyelmű életére.

Majd miután mindent elszórt, és éhezett, azt gondolta: apám házában a sok szolgának mindene megvan, én meg itt éhezem. Úgy dönt, hogy hazamegy, és megkéri apját, fogadja vissza a házába szolgának. De amint közeledik apja háza felé, apja éppen őt keresi, és amikor meglátja a fiát, odaszalad hozzá, átöleli, gyűrűt húz az ujjára, felöltözteti finom ruhákba, majd vendégséget rendez neki és barátainak. Mindig is a fia marad, aki most hazajött a családjához, ahol mindig is szerették és szeretik, még a pusztában töltött évek után is.

Láttam ebben a történetben, ahogy Isten mindig is keresett engem, soha nem fáradt bele a keresésembe, és meg akarta gyógyítani a megtört szívemet. Mivel soha nem jártam templomba, elkezdtem keresgélni, hol találkozhatnék Istennel. Ekkor ismertem meg egy idős papot, aki egy lelkigyakorlatot ajánlott. (…)

Ott hallottam egy tanításban, hogy „add nekem a megsebzett szívedet”; és miközben a pap arról beszélt, hogy minden bűn, amit elkövettünk, egy seb a szívünkön, a feszületet néztem, és értettem, miért halt meg Jézus a kereszten – mert az iszonyú bűnöket, amelyeket valaha elkövettem, felvitte a szí- vében a keresztre. És hihetetlen szomorúságot éreztem amiatt, amiket elkövettem, de még inkább hatalmas örömet, mert Jézus azt mondta nekem: John, annyira szeretlek téged, hogy akár újra vállalnám ezt az egészet, csak miattad. Akkor elkezdtem sírni, tízéves korom óta először, mert soha nem gondoltam volna, hogy valaki annyira szeret, hogy ezt a szenvedést vállalja miattam. Kimentem, és magamban Máriát kérdeztem: Mit akar a Fiad, mit tegyek? Hallottam a suttogást a szívemben: „Menj el gyónni.” Soha nem gyóntam, 27 éves voltam, tudtam, hogy minden lehetséges bűnt elkövettem, és féltem. De Mária bátorságot adott.

És miközben megygyóntam rettenetes bűneimet, a pap sírva hallgatott, mert ő Jézus volt számomra. A pap mutatta meg nekem Isten irgalmát, amit a szívemben éreztem. Amikor feloldozott, tudtam, Jézus bocsát meg, és Ő tesz szabaddá. Minden bű- nöm eltöröltetett a kereszt lábánál, és újra éltem, éreztem a szellőt az arcomon, hallottam a madarakat. A bűneim megöltek, de a gyónás újra életre keltett.

Ugyanazon a lelkigyakorlaton a szívembe fogadtam Jé- zust a szentmisén; amikor kimentem és áldoztam, minden jó érzés, amit valaha éreztem – akkor, amikor elindultam azon a bizonyos napon otthonról, és amit gyónás után éreztem – sokszorosára növekedett. A gyónás megnyitotta a szívemet, hogy érezni tudjam az Úr jelenlétét az Eucharisztiában, és ez tökéletesen betöltötte a szívemet.

A lelkigyakorlat után, mivel másoknak szerettem volna segíteni, a Kingsmead Estate nevű londoni lakótelepen kezdtem dolgozni. Fiataloknak, gyerekeknek akartam segíteni, hogy ne sodródjanak bele abba az életbe, amit én éltem odáig.

Pár év múlva Bronxba mentem, ott ismertem meg Teréz anyát, ő tanított meg újra szeretni, magamat és másokat. Arra taní- tott, hogy adjak, és azóta osztom meg a történetemet iskolákban, plébániákon és börtönökben, az Egyesült Királyságban és Írországban. 2007-ben, a sydney-i Ifjúsági Világtalálkozón abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy több mint félmillió fiatalnak mondhattam el a történetemet; életem legnagyobb ajándéka, hogy elmondhattam nekik, hogy van Isten, és szereti őket, gondoskodik róluk és örömét leli bennük. Sydney után egyre több országba hívtak; beszéltem Új-Zélandon, Ausztráliában, Amerikában (New York, Florida, Chicago, Phoenix, Los Angeles), Németországban, Hollandiában, Hongkongban és sok más helyen. Jártam Libériában, hogy a hajdani gyerekkatonáknak beszéljek a megbocsátásról. Sok fiút gyilkosságokra kényszerítettek, harcolni kényszerítették őket már 11 évesen a polgárháborúban, amely több mint egy évtizedig tombolt Libériában. Megtiszteltetésnek érzem, hogy közöttük lehettem, és láthattam a hihetetlen kitartást, amellyel ragaszkodnak a jóhoz, egy olyan világban, amelyet beborít a sötétség.

Tizenhét éve azért teszek mindent, hogy másoknak reményt vigyek, és megmutassam nekik: ha Isten szeretni tud egy olyan embert, mint én vagyok, akkor bárkit szeretni tud.
A szerető Isten áldjon meg benneteket!

forrás: Magyar Kurír