Az imádság akadályai

69

Sokszor vagyunk úgy, mint az egyszeri munkácsi bácsi, aki naponta látta a kert aljából a gyönyörűszép munkácsi várat, néha rá is csodálkozott, ahogy a nap estefelé bearanyozta a falakat és tetőket – de egész életében nem vette rá magát, hogy fölmenjen a várba és élőben megismerje.

Kéznyújtásnyira van tőlünk az Úrral való élő kapcsolat, az imádság – és mégis, olyan sokszor gátol minket valami, hogy elinduljunk felé! Inkább megmaradunk a már jól ismert kerítéseink között. Mik ezek az akadályok? Nézzünk rá néhányukra!

ÉN-KÖZPONTÚSÁGUNK

Az én-központúságunk rögtön a kapuban egy jó nagy kő: már azt sem engedi, hogy elinduljunk. Ahelyett, hogy Isten jóságára néznénk, Rá emelnénk a tekintetünket, még az imádságban is magunk körül forgunk. A nehézségeink, terveink, gondolataink kergetik egymást a fejünkben, aggódunk a holnap miatt, súlyként húz le az önsajnálat és a tehetetlenség.

BÁLVÁNYAINK

Az is kérdés, hogy amikor végre felemeljük a tekintetünket, hová nézünk – nem valamelyik bálványunkkal találjuk-e szembe magunkat. Bálvány mindaz, ami a legfontosabb helyet foglalja el az életünkben: ahová a gondolataink, energiánk, időnk nagy része irányul. Ami annyira az életünk középpontjába kerül, hogy miatta Isten akaratát, szavát is elhanyagoljuk. Bálvány lehet a pénz, a munka, a tévé vagy számítógép, a szép lakás, egy kapcsolat vagy akár a gyerekünk is, de az lehet a mások rólunk alkotott véleménye, és persze bármilyen szenvedély, függőség is. Ahhoz, hogy jól tudjunk imádkozni, el kell távolítani a szívünkből, az életünkből a bálványokat. Persze ez nem megy egyik napról a másikra, sőt, amikor egyet eltávolítottunk, felfedezünk egy másikat. De folyamatosan törekednünk kell szívünk megtisztítására, és Isten segítségével ez lassan sikerülhet is. „Minden bálványotoktól megtisztítalak.”

BŰNTUDAT, KISEBBSÉGI ÉRZÉS

Az is előfordul, hogy őszintén elindulnék Isten felé, de visszahúz a bűntudat, valami kisebbségi érzés, hogy én nem vagyok méltó arra, hogy Isten velem szóba álljon. Bizony, ebben teljesen igaza van annak, aki így gondolkodik. Nem méltó. Egyikünk sem az. Ezért aztán az Isten maga jött le ebbe a mi nyomorúságos, bűnös világunkba, egy lett közülünk, sőt, „bűnné lett értünk”, hogy merjünk végre szóba állni vele. Jézus kimondottan kereste azok társaságát, akiknek annyi minden nyomta a lelkét, hogy féltek az élő Isten színe elé járulni… Segíthet ennek a belső gátnak a leküzdésében, ha úgy viszonyulunk a Mennyei Atyához, ahogy Jézus kérte: mint a kisgyerek. A kisgyerek nem mérlegeli, vajon eleget teljesített-e a szülei szeretetéhez – kéri, amire szüksége van és élvezi, sőt kiköveteli a közelségüket nem csak akkor, amikor jó, hanem hisztis, nyűgös állapotában is.

ÖNELÉGÜLTSÉG

Van olyan akadály is, ami ennek az ellenkezője: az önelégültség. A nyugati társadalmakra különösen jellemző az „én meg tudom csinálni, nincs szükségem másra” hozzáállás. Így aztán Istenre sincs szükség igazán, tehát a Vele való kapcsolatra, az imára sem. De mi magunk is sokszor vagyunk úgy, hogy „majd én irányítom az életem úgy, ahogy én elképzelem”, az egyház pedig maradjon meg hagyománynak, az imádság szép szokásnak. Fontos pont az életünkben, amikor megtapasztaljuk a tehetetlenségünket egy-egy kudarc, komoly nehézség vagy akár bűn kapcsán és felfedezzük, hogy nem tudjuk mindig kézben tartani magunkat. Azt hiszem, ez az élmény kulcs az imádsághoz, mert végre rádöbbenünk benne, hogy milyen nagyon szükségünk van Istenre, mennyivel jobb lenne, ha Ő irányítaná az életünket, és a Vele való kommunikáció létfontosságúvá válik.

MEG NEM BOCSÁTÁS

A minket ért és el nem engedett sérelmek óriási batyuvá tudnak nőni a hátunkon. Ekkora súllyal nem hogy szárnyalni, még bandukolni is alig lehet. Ha végre megszabadulunk a súlytól azzal, hogy megbocsátunk, nem is annyira a másiknak, mint inkább saját magunknak teszünk hatalmas szívességet. Cipelhetjük magunkkal egy életen át a sérelmeink emlékét – de minek?

MEGSZOKOTTSÁG

A megszokottság is akadálya lehet az imádságnak, ami egy idő után könnyen kötelesség-szerűvé válhat. Ha felfedezzük magunkban, hogy nem vágyakozással, hanem „legyünk túl rajta” érzéssel fogunk az imádsághoz, akkor talán ideje váltani egy másik imaformára. Hiszen az ima lényege nem egy-egy szöveg „teljesítése”, hanem maga a kapcsolat, a találkozás az Úrral – aki nagyon szívesen meghallgatja, mi van most a szívemben, minek örülök és mit bánok, meg szeretne vigasztalni a szomorúságban és békét szeretne adni a szívembe.

A GONOSZ LÉLEK

Jézus azt akarja, hogy megismerjük általa az Atyát és az ő szeretetét. Világos, hogy a gonosz lélek épp ezt nem akarja. Ezért mindent meg fog tenni, nehogy élő, növekvő kapcsolatba kerüljünk Istennel. Állandóan megpróbálja majd elrabolni az imádságra szánt időt. Eltereli a gondolatainkat. Bizalmatlanságot és bűntudatot kelt, megpróbálja elhitetni velünk, hogy a mi gondjaink nagyobbak az Isten jóságánál. A gonosz lélek mindig próbálkozik – különösen, ha vesztét érzi –, de nekünk nagyobb segítőnk van: a Szentlélek, akit az Úr megígért és megad mindazoknak, akik kérik tőle.
Akik keresik az Urat, megtalálják – és békességük lesz Benne.

Popovicsné Palojtay Márta