Az öröm

112

Megkezdődött a farsang, mely a hangos vidámság, az életöröm kifejezésének egyik időszaka. Vegyünk részt örömmel az ízléses szórakozásokban, s gondolkodjunk el arról, mi is az igazi öröm, mi annak a forrása, hol találjuk meg úgy, hogy ne veszítsük el többet? Ehhez közlünk segítségképpen egy részletet Dr. Jean-Luc Moen, matematikus és újságíró „Az Öröm a XXI. századi nagyvárosban” című előadásából, mely 2010. pünkösdhétfőjén hangzott el Budapesten, a Karizmák Ünnepén. Mielőtt az örömről szólnék, szeretnék elmesélni két történetet.

Giorgio alkoholista volt. Elvesztette az állását, és ez romlásba vitte. Találkozott egy pappal, aki házat tart fenn alkoholfüggő emberek részére. Ennek a papnak segítségével lassanként meggyógyult. Egy kis garzonlakást is tudott bérelni, és újra dolgozni kezdett. Azon a napon, amikor megkapta első fizetését, lakása küszöbén egy síró kislányt talált. Édesanyja beteg, otthon maradt két gyerekkel egyedül, és nincs senki, aki segítsen neki. Giorgio abból a pénzből, amit éppen most keresett, elment a boltba vacsorára valót venni. Amikor visszaért, megállapította, hogy a gázpalack üres, visszament hát, vásárolt egy újat, és vacsorát főzött a kis családnak. Másnap találkozott azzal a pappal, aki segített neki, és örömtől ragyogó arccal mesélte: Ez életem legszebb napja! Olyan örömet éreztem, amit eddig soha nem tapasztaltam. Először életemben hasznos voltam valakinek!

A második történet a chiliei Santiago negyedben történt, ahol márciusban voltam. Gérard atya fogadott minket, egy francia atya, la Ligua plébánosa, a kábítószer- kereskedők negyedében. Elmesélte nekünk, hogy a negyed fegyveres bandák áldozata, akik minden este a területért harcolnak. Egy pár golyónyomot minden ház homlokzatán találunk. A rendőrök két páncélos autóval és golyóálló mellén?- nyel köröznek. Élnek ott kábítószer-kereskedő családok is. Miközben a szülők börtönben vannak, a 12, 14, 16 éves gyerekek átveszik munkájukat, ők fegyveresek és ellenőrizhetetlenek. Megnéztünk a plébániai kápolnát, ahol egy golyó átütötte az ajtót, és a kápolna szentélyében lévő keresztet találta el.

Gárard atya meglepetést tartogatott számunkra. Elvitt minket egy „Cristo especial” nevű házba. Belül kb. 30 sérült ember várt minket. Különböző sérültek, testi és lelki fogyatékos emberek, de egy dolog egyesítette őket: az öröm. Ennek az erőszaknegyednek a közepén a béke és a különleges öröm oázisába nyertünk betekintést. Egy kicsit imádkoztunk velük, egész egyszerűen, egy énekkel, és valami csodálatos érzés fogott el bennünket. Fel kellett tennem magamnak a kérdést: hol vannak a sérültek, a fogyatékosok? Itt, avagy a házon kívül?

Nem vagyunk néha az öröm sérültjei? Tulajdonképpen egy olyan világban élünk, amely gyakran szomorú. Ami megérint engem, amikor a nagyvárosaink utcáin vagy a metrójában vagyok, és nézem a körülöttem lévő embereket. Nincs túl sok öröm bennük. Pedig különféle és -fajta reklámok vesznek körül bennünket, melyek dicsérnek minket, s mindenféle fontos termék, mely megelégedéssel tölt el bennünket. Keressük a jólétet és a jó közérzetet, szeretnénk jól érezni magunkat a bőrünkben. De hiába relaxálunk vagy gyűjtjük össze fogyasztói javainkat, a végén talán elraktározunk pár gyönyört, de az öröm nem jön el a találkozóra. Ahogy már majdnem 40 éve elhangzott: „a kor drámájának a lényege, hogy elhitessük az emberekkel, hogy ha megsokszorozzák javaikat, szükségleteiket, örömük is több lesz…” (Maurice Béjart).

Fogyasztói társadalmunkban az öröm olyan, mint egy horizont, amely mindig távolodik, amikor közeledünk hozzá. Talán azért van ez, mert rossz irányban keressük? Giorgio tanúságtétele úgy tűnik, megmutatja ezt. Ő megtapasztalta az Írás igazságát, amit az Apostolok Cselekedei magának Jézusnak tulajdonít: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (ApCsel 20,35) Az öröm nem a szeretet gyümölcse lenne?