Az ökumenikus imahét elé

Ebben az évben január 21-28. között tartjuk az ökumenikus imahetet, melynek során a keresztények egységéért imádkozunk. Jézus imádkozott a tanítványok egységéért búcsúbeszédében: „Nem csupán értük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egy legyenek; ahogy te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn 17,20-21) Azért fontos látnunk Jézus szándékát, vágyát, mert amikor jól megnézzük a világot, akkor tudatosítjuk magunkban, hogy sokféle egyház, felekezet létezik benne. Sokszor kérdezik tőlem az emberek, hogy miért van az a sok egyház? Azt szoktam válaszolni, hogy az oka a gőg, a hatalomvágy, a párbeszéd hiánya.

1054-ben történt a keleti egyházszakadás, amikor létrejött a nyugati egyház Róma központtal, és a keleti (ortodox, pravoszláv) egyház Konstantinápoly központtal. 1517-ben volt a nyugati egyházszakadás; a római katolikus egyház mellett megjelentek a különböző protestáns egyházak, elsőként a lutheránus (evangélikus), majd a református egyház és a többi. Egyik egyházszakadásnál sem lehet azt mondani, hogy csak az egyik fél volt hibás. Mindkét fél követett el hibákat, Isten a tudója, hogy milyen arányban.

A II. Vatikáni Zsinat ezt írja az ökumenizmusról: „Krisztus Urunk csak egyetlen egyházat alapított, mégis több keresztény közösség igényli az emberektől, hogy elismerjék, mint Jézus Krisztus igazi örökségét. Valamennyien az Úr tanítványának vallják magukat, de különbözőképpen vélekednek és külön utakon járnak, mintha maga Krisztus lenne megosztva.” (Unitatis Redintegratio,1)

Az egység nem uniformizmust (egyformaságot) jelent. A sok egyház között annyira sok a különbség, hogy amikor az egységre törekszünk, akkor nem a különbséget kell hangsúlyoznunk, hanem azt, ami a különböző egyházakban azonos.

Szent XXIII. János pápa mondja, hogy ne azt keressük, ami elválaszt, hanem ami összeköt! Kárpátalján folytonos kapcsolatban vagyunk más felekezetekhez tartozókkal. A legszorosabb, mindennapi kapcsolatban a híveink a házasságban, a munkahelyeken, az iskolában vannak velük. Azt szoktam mondani a híveknek, hogy az egyház olyan, mint az édesanya. Az édesanyának lehetnek hibái, de az életet tőle kaptuk. Egyházunktól kaptuk a keresztséget, a hitet és még sok mindent. Ha az édesanyánkat szidja valaki, akkor megsért bennünket. Ugyanúgy, ha az egyházunkat ócsárolja valaki, szintén megsért bennünket. Ezért sem szabad a másik egyházát szidni.

Amikor imádkozunk a keresztények egységéért, különbséget kell tudni tenni, hogy ki a keresztény és ki nem. Az keresztény, aki vallja a Szentháromságot, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. Vallja, hogy egy Isten van három személyben, s mindegyik személyről vallja, hogy Isten. Például a Jehova Tanúi közösség tagjai nem keresztények, mivel Jézusról nem vallják, hogy Isten Fia. Velük nem is lehet párbeszédet folytatni, mert ők nagyon sokszor csak a saját igazukat hangsúlyozzák.

A keresztények egysége nem tudjuk, mikor fog megvalósulni. Ez Isten műve, de nekünk kérnünk kell erre Őt. Isten megadná az egységet, ha az emberek nem akadályoznák. Ebben az imában azt is kérnem kell, hogy én magam ne legyek akadálya a keresztények egységének. Az ember hajlamos a bűn következtében az elkülönülésre, a szétválásra. Amikor imádkozunk, együtt a többi kereszténnyel, akkor látjuk: lehet az Istenhez másképpen is imádkozni, mint ahogyan én szoktam. Egy református lelkész mondta egy ökumenikus imaórán, hogy azért is kell imádkoznunk a keresztények egységéért, hogy a saját közösségünk ne szakadjon szét. Saját tapasztalatból mondta: az ő közössége kétfelé szakadt, egy templomba két közösség jár imádkozni.

Hasonlít még az ökumenizmus egy olyan kerékhez, amelynek a közepében Jézus van, a keresztények pedig a kerék különböző pontjain helyezkednek el. Ha mi, keresztények Jézushoz közeledünk, akkor egymáshoz is közeledünk.

A II. Vatikáni Zsinat beszél a szív megtéréséről: „Belső megtérés nélkül nincs igazi ökumenizmus, mert minden vágyakozás az egység után a lelkület megújulásából, önmegtagadásából ered és érlelődik. Ezért kell tehát kérni a Szentlélektől a komoly önmegtagadás, a szolgálathoz szükséges alázatosság és szelídség, valamint a másik iránt tanúsított testvéri nagylelkűség kegyelmét.” (UR7)

Pogány István általános helynök,
ungvári plébános