Brunó Ferreró: A tűz

67

Hat ember a véletlen folytán egy jeges éjjel sötétjében elhagyott szigeten találta magát, kezükben egy-egy darab fával. Más fa nem volt az Északi-tenger eldugott szigetén. Középen egy kis tűzrakás tüzelő hiányában kihunyóban volt. A hideg pedig egyre elviselhetetlenebbé vált.

Az első közülük egy nő volt, de a fellobbanó láng egy sötétbőrű bevándorló arcát világította meg. A nő észrevette. Összeszorította ujjai között fadarabját. Miért használja el fáját, hogy melegítsen egy naplopót, aki azért jött, hogy elvegye a kenyeret és a munkát?

A mellette lévő férfi meglátott valakit, aki nem tartozott az ő pártjához. Soha nem fecsérelte volna el szép fadarabját egy politikai ellenfélre. A harmadik rosszul öltözött ember volt és még jobban összehúzta kopott kabátját, elrejtve fadarabját. A szomszédja minden bizonnyal gazdag volt. Miért használja faágát egy pénzeszsákra?

A gazdag ember, ahogy ott ült, javaira gondolt: két villájára, négy autójára és tetemes bankszámlájára. Mobiltelefonja akkuja lemerült. Fadarabját mindenáron meg kell őriznie, nem pedig azokért a lustákért és ügyefogyottakért elhasználnia.

A bevándorló sötét arca bosszúálló lett a kialudt tűz halvány fényében. Szorosan összezárta ujjait fadarabján. Jól tudta, hogy azok a fehérek mindnyájan lenézik. Soha nem tette volna fáját a tűz parazsára. Eljött a bosszú pillanata.

A szomorú csoport utolsó tagja kicsinyes és bizalmatlan volt. Nem tett semmit, amiből ne származott volna haszna. Csak annak adni, aki ad: ez volt kedvenc szavajárása. Azt gondolta: drágán kell megfizetniük nekem ezt a darab fát.

Így találtak rájuk: öklükben szorították a fadarabokat, mozdulatlanul a fagyhalálban. Nem a külső hidegtől haltak meg, hanem a belsőtől.