„Krisztus szeretete szíven talált engem” – jegyezte le végrendeletében a 19. századi szent, akinek apostoli tevé- kenységét szinte képtelenség felmérni.
1814. március 11-én, a dél-olaszországi Casoriában, Nápoly közelében született Arcangelo Palmentieri néven. Asztalos inasként kezdte munkás életét.
18 évesen jelentkezett a tauranói ferences kolostorba, ahol felvette a Lajos (Ludovico) rendi nevet.
Miután elvégezte filozófiai és teoló- giai tanulmányait, 1837-ben pappá szentelték. Kezdetben a klerikusokat tanította filozófiára, fizikára és matematikára, de az isteni szándék más feladatra szánta. Egy nap, templomi imádsága közben rendkívüli lelki élményben volt része, amelynek hatására felismerte, hogy csakis a mélyebb szeretet útján járhatja az életszentség útját.
Döntéshozatala előtt felkereste magát IX. Piusz pápát: „Szentséges Atyám, jön a forradalom, mitévő legyek? Bezárjam magam cellámba, hogy ott imádkozzak, vagy a tűzfészekbe vessem magam, hogy cselekedjek?” A pápai válasz így hangzott: „Menj vissza, Szent Ferenc fia, Nápolyba, lépj ki celládból és vesd magad, amint mondod, a tűz közé, hogy cselekedj. Használd fel az ellenségeket is, hogy jót művelj, és Isten előtt érdemed lesz.”
A pápai útmutatást követve előbb gyógyszertárat létesített a szegények számára, majd kollégiumokat alapított afrikai fiúk és lányok részére, hogy ott misszionáriussá neveljék őket. Más há- zakat is létesített árvák, vakok, süketné- mák, aggok, zarándokok számára. Így Firenzében templomot épített Jézus Szíve tiszteletére, amely az elhagyott gyermekek menedéke lett. Posillipo településen, Nápolytól délre idős, magá- nyos és beteg halászok számára nyitott menedékhelyet. Sorrento közelében impozáns gazdasági központot létesített, lakóházakkal a földművesek számára, menhellyel a rászorulók megsegítésére.
Ugyancsak az ő kezdeményezésére nyitotta meg kapuit Rómában a ferences kollégium és menedékhely. Mindenütt, ahol szükséges volt enyhíteni a nyomort, ott volt. Megértette a kor szükségleteit, és igen nagy volt az isteni Gondviselésbe vetett bizalma. 1832-ben, Szent Ferenc születésének 700. jubileumán ötezer szegényt vendégelt meg.
Hogy alkalmas társakat nyerjen, Szent Ferenc harmadik rendjének szabályzata alapján két új szerzetesközösséget alapított: az ún. Szürke Barátok (Fragi Bigi), illetve a Szent Erzsébet Nővérei (Suore Elisabettine) rendet. Jó barátai voltak Don Bosco és Bartolo Longo is. Kezdeményezéseit IX. Piusz és XIII. Leó pápák is támogatták.
Élvezte azonban a nápolyi, majd az olasz királyok rokonszenvét is. Ludovico atya értett ahhoz, hogyan szerezze meg előkelő emberek, írók, költők, politikusok barátságát. A hit és tudomány összehangolását keresve az ő kezdeményezésére született meg a Vallás és Tudomány Akadémiája, ahova nemcsak hívőket, hanem hitetleneket is meghívott.
Azt vallotta, hogy az ellentéteket azok az emberek szítják, akik nem képesek felismerni és belátni a vallás és a tudomány határait.
A nagyobb tájékoztatás végett 1864- ben megalapította a La Carita (A Szeretet) című folyóiratot, amelybe kiváló írók is írtak. Később további négy másik lap is az ő kezdeményezésére született. Ludovico atya kiadatta a zsebkönyv formátumú Szentírást is. A liberálisokhoz, szabadkőművesekhez is megtalálta az utat. „Ha beszélünk velük – mondta –, sok félreértést szétoszlatunk, és mindig nyerünk valamit!”
Hatvanévesen súlyosan megbetegedett. Kilenc éven át türelemmel és hősiesen viselte keresztjét. Életszentség hír- ében halt meg Nápolyban, 1885. március 30-án, az idős halászok szá- mára általa alapított otthonban.
Boldoggá avatására 1993. április 18-án került sor a ferencesek és a nápolyi hívek tömeges részvételével. E napon II. János Pál pápa méltatta a krisztusi szeretet által „szíven talált” Ludovico atyát, a kiváló tanárt és tudóst, aki életét a legszegényebbek szolgálatának szentelte. 2014-ben Ferenc pápa szentté avatta Ludovico atyát és II. Já- nos Pál pápát is, ezzel újabb hathatós pártfogókat adva korunknak.
Összeállította: Riskó Mariann
© Új Hajtás - Egyházmegyei Hatóság, Munkács 2006-2024.
Minden jog fenntartva!