Egy világi domonkos hivatásának története

68
OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Három évvel ezelőtt Tabita nővérhez jártam ifjúsági hittanra, aki egyszer szólt nekem egy induló harmadrendi domonkos közösségről. Akkor még nem tudtam erről semmit, de érdekelt a dolog. Így hát elkezdődtek a találkozások a radvánci kollégiumban. Mindig új és érdekes előadásokat hallottam, s egyre jobban érdekelt Szent Domonkos lelkisége. Megismertem az alapító életét és a domonkos-rendi szenteket.

Azután mindenkinek fel kellett készülnie egy témából, amihez jegyzeteket is kaptunk. Nekem a szegénység, tisztaság, engedelmesség témaköre jutott.

Meglepő volt számomra, de a Jó Isten megadta, hogy legalább az egyiket, a szegénységet sikerült átélnem, ha nem is fizikailag, de átéreztem másokét, és a többiek előtt el tudtam mondani tapasztalataimat. Ettől kezdve éreztem, hogy itt a helyem, ebben a közösségben.

De még nem voltam benne teljesen bizonyos, hogy mi is az Isten szándéka velem. Míra nővértől hallottam a hivatástisztázó lelkigyakorlatról, és mindenáron el akartam menni rá. El is mentem, egyértelmű választ azonban nem kaptam, ahogy szerettem volna.

Pedig nem volt sok időm: el kellett döntenem, hogyan csatlakozom a Domonkos Családhoz: világi harmadrendiként vagy apostolkodó nővérként, mert volt egy pont, amikor ez utóbbi hivatást is elfogadtam volna Isten kezéből.

Két hónappal később otthon, egy csendes imában derült ki és a beöltözés előtti lelkigyakorlaton erősödött meg bennem, hogy világi domonkos leszek.

Így a pár nappal későbbi beöltözésre már könnyű szívvel készültem, mert biztos voltam magamban. Erre 2008. október 4-én, Szent Ferenc ünnepén került sor. Én is megkaptam a skapulárét és a kis domonkos keresztet.

Eddig még könnyű volt, de ezután kezdődtek az igazi megpróbáltatások. A beöltözés után sokszor nem tudtam eljárni a találkozókra a munkám miatt – nem tudtam elszabadulni, mert nem volt, aki helyettesítsen. Nem voltam közösségben a tagokkal, még csak nem is láttam őket. Ekkor elcsüggedtem: úgy éreztem, egyedül vagyok és már nem is vagyok arra méltó, hogy domonkosnak hívjanak. Magamba fordultam, nem érdekelt igazán senki és semmi. A munkámat is ott akartam hagyni, nem találtam semmiben sem örömöt. Tudtam, hogy azok, akikkel együtt beöltöztem, első fogadalmukat fogják letenni. Nekem is kellett volna, de én akkor abban voltam csak biztos, hogy semmiképp nem akarok fogadalmat tenni. Amikor előtte részt vettem a lelkigyakorlaton, engem is megkérdeztek, vállalom-e ezt, én pedig azt mondtam: magam sem tudom, mit akarok, elvesztettem az életcélomat, semmivé váltak az álmaim. Persze azért elmentem a többieket megnézni.

Csak hat hónap szenvedés után kezdtem el kilábalni a céltalanságból az Úr segítségével. Adventben már örömmel várhattam a karácsonyra, meggyóntam minden bűnömet, tisztán készültem e szent ünnepre. Igazából nem tudom, hogyan jutottam ki a kedvetlenségből, de az Úr biztos nem engedte el a kezemet, és kezdtem érezni, hogy ez így nem mehet tovább. Ekkortól megpróbáltam újra élni, és nem csupán létezni, mint addig. Bár nem jött rögtön a felismerés, de megértettem, hogy értelme volt ennek a szenvedésnek, átértékeltem mindent. Most már kezdenek helyreállni a dolgok, más szemmel látom a világot, tudatosult bennem, hogy érdemes és van kiért élni, és az élet mennyire szép, csak ezt fel kell fedezni. Újra járok a betegekhez a megyei onkológiára, és ami meglepő számomra, hogy megbíznak bennem azok az emberek, akik ott fekszenek.

Mert bár már felnőtt vagyok, nem nézek ki annak, és én sem érzem sokszor magam felnőttnek – ők mégsem néznek gyereknek. Az árva gyerekekhez is akarok megint járni a városi kórházba; nekik csupán szeretetre van szükségük, így megpróbálok legalább pár órányi örömöt vinni nekik.

Rájöttem arra is, hogy a munkahelyemen másképp kell apostolkodnom: szeretettel és nem mások kioktatásával.

Emiatt fő feladatomnak tartom, hogy valahogyan harcoljak a megfogant életért, mely veszélyben van; terjesszem, hogy ők is meg akarnak születni, rájuk is szükség van és értékesek, és senki ne dobja el őket. Ez a szívügyem. Szeretnék ebben a témában szórólapokat terjeszteni és megalakítani egy imacsoportot, mely a veszélyben lévő kis magzatokért imádkozik.

Most már mondhatni biztos vagyok magamban és szeretnék beöltözni, amint lehet. Remélem, terveim sikerülnek, és minél többen csatlakoznak hozzám; ehhez kérem a Jó Isten segítségét.

Tóth Viktória, Ungvá