Elhunyt Dióssi Géza Kornél OP

61

Dióssi Géza Kornél OP életének 75., szerzetességének 53., papságának 51. évében, február 10-én megtért a mennyei Atyához. Temetése február 22-én volt a budapesti Új Köztemetőben. Aznap 12 órakor engesztelő szentmisét mutattak be lelki üdvéért a budapesti Rózsafüzér Királynéja templomban.

Dióssi Géza 1942. május 15-én született Kolozsvárott, egy négygyermekes család első gyermekeként. 1944-ben a háborús helyzet miatt a család Magyarországra költözött, először Mátranovákra, majd Budapestre. A piarista gimnáziumban tanult Budapesten, majd érettségi után Esztergomban és az egri szemináriumban folytatta tanulmányait. 1966. június 19-én szentelte pappá Egerben Brezanóczy Pál érsek.

A domonkosokkal már gyerekkorától fogva tartotta a kapcsolatot, a szerzetesrendek 1950-es feloszlatása miatt 1964. július 5-én Sopronban egy lakásban tett örökfogadalmat Csertő János György OP atya kezébe. Rendi névként a Kornél nevet kapta.

Mint egyházmegyés pap először Salgótarjánban szolgált, majd plébános lett Zabarban, Karancslapujtőn, Putnokon. 1989-ben négy paptársával együtt elsőként mentek Kárpátaljára, ő maga már hivatalosan is domonkos szerzetesként. Kornél atya hat évet töltött Munkácson, ahol minden papi feladatot elvállalt és teljesített.

1995-ben visszatért Magyarországra. 2000-ig a domonkosok által alapított Szent László-plébánián szolgált Debrecenben, majd 2005-ig a budapesti Rózsafüzér Királynéja templom plébánosa volt. Ekkor betegsége miatt nyugállományba vonult, és a domonkosok soproni rendházába költözött, ahol a nagy türelemmel viselt súlyos betegség ellenére nem vonult vissza teljesen, részt vett a szolgálatban a szentmiséken való koncelebrálással és gyóntatással.

domonkosok.hu/Magyar Kurír

Amikor Debrecenbe került, bemutatkozó levelében Kornél atya így írt híveinek kárpátaljai küldetéséről:

„1988 őszén említette egy papi összejövetelen Seregély István egri érsek, hogy a kárpátaljai Munkács főesperese papokat kér a Szovjetunióban élő magyar hívek közötti lelkipásztori munkára. Az érsek azt volt kénytelen válaszolni: nem tud küldeni, mert úgysem engedi az állam, és nem lesz, aki vállalja az ottani munkát. Erre jelentkeztem érsek úrnál, hogy néhány évre szívesen elmegyek missziós munkára. És az elképzelhetetlen terv valóra vált: 1989 őszén öt magyar pap mehetett Kárpátaljára (akkor még a Szovjetunióba).

A változás itthon is bekövetkezett, 1989 nyarán újraindulhatott (nyilvánosan) a szerzetesélet. Így én is felvettem a dominikánus szerzetesi ruhát (amelybe titokban még 1963-ban beöltöztem), és Kárpátaljára már domonkos szerzetesként mentem. Rendi elöljáróim ugyan más feladatra választottak ki, de végül elengedtek az ottani szolgálatra.

Kárpátalján az idős munkácsi lelkipásztor, Csáti József mellé kerültem, és tanúja lehettem a lelki fellendülésnek. Eleinte csak a legszűkebb munkát végezhettük (szentmise, gyóntatás, temetés, keresztelés és esketés titokban). 1990 tavaszán elkezdtük a hitoktatást (állami tilalom ellenére), és egyre több gyerek jött. Addig hittan csak titokban volt, ma már a munkácsi magyar iskola diákjainak nagy része hittanos.

Munkácson először egyedül voltam domonkos szerzetes. Később Szlovákiából került oda egy atya, majd Lengyelországból is egy – és próbáltuk a közös szerzetesi életet megvalósítani. Ez számomra ott a nyelvi problémák miatt nehéz volt (még nem volt gyakorlatom a közösségi életben). Ezért 1994-ben azt kértem, hogy engedjenek el egy évre, hogy Magyarországon gyakorlatban próbáljam, tanulhassam a közösségi életet. Elöljáróim 1995 őszén meghallgatták a kérésemet, és egy évre hazajöttem, hogy soproni kolostorunkban éljem a közös életet.”

A következő évben a rend már otthon tartotta, de Kárpátaljáról nem feledkezett el a későbbiekben sem. Imádkozzunk lelki üdvéért, s hogy Isten jutalmazza meg minden szolgálatáért, amit Istennek szentelt életében Kárpátalján és másutt is tett.