Emlékezés Pásztor Ferenc beregszászi plébánosra

52

A beregszászi római katolikus templom falán fehér márványtábla emlékeztet Pásztor Ferencre, aki 1932-től szolgált a beregszászi egyházközségben. Nem egészen két évtizedig tehette ezt, ugyanis 1949-ben, miután letartóztatták, kényszermunkára vitték Szibériába. Ki volt ez az ember, aki keresztényként, lelkipásztorként olyan “veszélyt” jelentett az akkori szovjet birodalomra, hogy az állambiztonsági hivatal folyamatosan figyelte és végül a távoli szibériai munkatáborok egyikébe hurcoltatta?

Az egyházi anyakönyvekből, a hirdetési könyvekből, a História Domus könyveiből, az egyházmegyei körlevelekből, valamint a levéltári adatokból világlik ki tevékenysége, sokszor a lelkülete is, ezekből az iratokból ismerhetjük meg életének és tevékenységének főbb mozzanatait.

Pásztor Ferenc Ungváron született 1880. január 14-én. Középiskoláit 1890 és 1898 között Ungváron végezte. A teológiát Szatmáron végezte el, ahol tanulmányai 1898-től 1902-ig tartottak. Pappá szentelése 1902. június 27-én volt.

Első lelkipásztori éveiben segédlelkészként szolgált Csomaközön 1902-től 1904-ig, Szatmáron 1904-től 1905-ig, Nagybányán 1905-től 1907-ig, Szinérváralján 1907-től 1908-ig. Káplánsága idején volt Nagybocskón és Szatmáron is. Aztán plébánosként szolgált Szakaszon 1908-tól 1911-ig, Dobóruszkán 1911-től 1932-ig, végül Beregszászon 1932-től 1949-ig, elhurcoltatásáig.

Bár a már említett iratokban nem lehet olyan bejegyzést találni, amely személyét közelebbről érintené, Pásztor Ferenc egyszer mégis vall önmagáról, körülbelül 60 éves korában: “Bár nem tartom ildomosnak, hogy valaki hazafias érdemeivel dicsekedjék, s ha volnának ilyenek, azokért elismerést vagy jutalmat várjon. Sem önmagunkat nem tartom illetékesnek arra, hogy magunkról ilyen értelemben ítéletet mondjunk, mivel saját személyemet illetőleg erre vonatkozólag komoly egyénektől felszólítást kaptam, nem zárkózhatom el attól, hogy e felszólításnak néhány sorban eleget ne tegyek.

Mint magyar katolikus pap, már hivatásomnál fogva is természetesen a keresztény magyar nemzeti gondolatnak szolgálatában állottam, fokozottabb mértékben a trianoni összeomlás, a cseh megszállás után. E szomorú idők nagyobbik felét Dobóruszka Ung megyei magyar községben éltem le, ahol híveimet mindjárt kezdetben a kér. szoc. párt keretébe szerveztem. Természetesen, hogy ez nem igen tetszett a hatalom bitorlóinak s ezért, mint államellenes egyént rendőri felügyelet alatt tartottak, kongruámtól megfosztottak.

1932-ben kerültem Beregszászba. Katolikus magyar iskolánkat a csehek, mint a beregszászi iskolafronton a magyarság egyetlen mentsvárát meg akarták fojtani (adóhátralék címén zár alá helyezték minden vagyonúnkat). Társadalmi gyűjtést rendeztem, csekély megtakarított pénzemet, 20.000 cseh koronát ajánlottam fel az iskola javára, így sikerült iskolánkat nemcsak megmenteni, hanem emeletre húzni, tovább fejleszteni.”

Külön gondja volt szegények segítésére: karácsony előtt jótékonysági vásárt rendeztek e célra, megszervezte a Karitászt, majd pedig az “Egri Norma” mintájára a “Magyar Norma” szegénygondozást mozdította elő a városban, ökumenikus formában (két szegénygondozó ferences nővér, két diakonissza és egy izraelita gondozónő).

Ugyanakkor nagy határozottsággal védte és mozdította elő a katolikus hívek lelki és tekintélybeli érdekét, a felekezeti túlbuzgóságoknak ellenállt. A háború alatt és a háború után a hívek lelki erősítését szolgálta minden módon – az imádságos társulatokat fenntartva, az ájtatosságokat buzgón végezve. Pl. 1944-ben advent minden napján keresztutat végzett a templomban.

Még dobóruszkai plébánosként nemcsak a plébánia, hanem az egyházmegye szintjén is megbízást, majd 1923-ban kitüntetést kapott: Assessor S. Sedis (szentszéki tanácsos), a katolikus iskolák felügyelője Kárpátalján, a szegények ügyvédje; tanácsos plébános; Revisor rationis Eccl. (számvevő); a hitoktatókat felügyelő bizottság elnöke.

Bizonyára egyéni rátermettsége, mélyen egyházias papi lelkisége és lankadatlan tevékenysége alapozta meg azt a bizalmat, amelyet aztán 1944-ben mint különleges felhatalmazással rendelkező főesperes kapott, majd 1946-ban a püspök Kárpátalja helynökévé nevezte ki.

Papi lelkületét mutatják egy 1943-ban írt lelkipásztori beszámolójának befejező sorai: “Súlyosan érzem a nagy felelősséget, kötelességet, hogy többet, ezerszer többet kellene tenni a lelkek megmentésére, üdvözítésére, Jézus Szívének nagy kegyelme, a jó Isten irgalmas jósága pótolja mindazt, amit szolgájának hűtlensége, nyomorúsága elmulaszt.”

A háború végén és utána mutatkozik meg különösen lelki nagysága és az egyház érdekében vállalt szerepe. Hűségesen kitart plébánosi helyén. A helyi körülményekről tájékoztatja a Főpásztort, és 1945-1946-ban kialakul egy leveles párbeszéd a püspökkel. Leveleit nem ismerjük (csak egy maradt fenn Beregszászon), de a püspök által hozzá írt levelekből látható az a bizalmas kapcsolat, ahogyan előkészül az ő kárpátaljai helynöki kinevezésére.

A felhők azonban gyülekeztek… 1949. február 27-én keresztel utoljára Pásztor Ferenc és Hudra Lajos is Beregszászon… Márciusban még egy iratot iktat, majd – ahogyan a helybéliek emlékeznek – hamvazószerdán, március 2-án börtönbe viszik. (Talán a káplánlát is, mert a következő hetekben már nem szerepel a nevük az anyakönyvekben…) így emlékszik erre vissza unokaöccse, dr. Pásztor István ügyvéd a család történetében “Reminiszcenciák II.” cím alatt: “Mikor már közeledtek az orosz csapatok Beregszász felé, kértük, hogy jöjjön át hozzánk Vitkára. […] Kijelentette, hogy híveit nem hagyja cserben, bármi történjék is vele. […] Még halála előtt néhány évvel kerülő úton levelet küldött legfiatalabb testvérének, Pásztor Erzsébetnek, aki keresztanyám volt. Ebben a levélben többek között azt írta, hogy megkísértette a sátán, ígértek neki szabadságot, azt is, hogy hazaengedik, ha áttér a pravoszláv hitre. Erre nem volt hajlandó, hitét nem tagadta meg, inkább a halált választotta.” (29. o.) Továbbá: “… a letartóztatás és az azzal kapcsolatos házkutatás során jelen volt Pásztor István unokatestvérem is. Tőle hallottam, hogy embertelenül bántak nagybátyámmal. A házkutatás során minden értékes tárgyat, lexikonokat, könyveket, írógépet, az irodájában lévő pénzt is lefoglalták, s elvitték, erről átvételi elismervényt nem adtak” (Reminiszcenciák XI. 119. o.)

“A Szovjetunió Állambiztonsági Minisztérium különbizottsága 1949. VII. 6-án az USZSZK büntetőtörvénykönyve 54. paragrafusa 4. és 10. cikkelyének 2-ik bekezdése alapján 25 évi kényszermunkára ítéli. Ez valószínűleg halálbüntetésének enyhítése volt. Szibériába hurcolják”. (Hetényi Varga Károly)

Csanádi György “Régi beregszásziak” c. műve szerint 1950-ben halt meg, a Schematizmus szerint pedig 1951. október 15-én Szibériában a 20-as lágerben, 54 km-re Tajschettől. A keresztfelirata az 1960-as Schematizmus szerint. “M16O” volt, Pásztor István írása szerint 17. sz. fejfa.

A Szatmári Egyházmegyének a háború utáni papi áldozatai közül ő a második. (Haklik Sándor császlóci esperes-plébános már útközben meghalt). Harmadiknak követte barátja és igaz lelki rokona, dr. Scheffler János megyéspüspök.

Az ukrán állami hatóság 1989-ben rehabilitálta.

Bohán Béla SJ kutatásai alapján
összeállította: Bunda Szabolcs