Február szentjei

63

Japán vértanúk: Miki Szent Pál és társai
Ünnepük: február 6.
Nagaszaki, 1597. február 5.

Japánban Xavéri Szent Ferenc kezdte meg a hittérítést. Ő maga nem sok eredményt láthatott, de a következő évtizedekben seregestül tértek meg az emberek, és 1587-ben már mintegy 250 000 lelket számláló katolikus közösség élt Japánban Nagaszaki központtal. Az ország ura ebben az esztendőben a kudarcba fulladt koreai háború miatt a keresztények ellen fordult: a jezsuitákat kiutasította az országból, de többen ott maradtak és titokban folytatták a térítést.

1593-ban a Fülöp-szigetekről ferencesek érkeztek Japánba, a tiltás ellenére nyíltan prédikáltak és két konventet és kórházat is alapítottak. 1596-ban elfogták őket, s velük együtt három jezsuitát és tizenöt japán hívőt, akik a ferences harmadrend tagjai voltak. Megkínozták, majd halálra ítélték őket.

Az ítélet úgy szólt, hogy Nagasaki-ban kereszten fognak meghalni. Miután az ítéletet kimondták, mindegyiküket megcsonkították: levágták a bal fülüket, és hármasával kocsira kötözve körülhurcolták őket Meakó-ban, hogy a nép csúfolhassa a keresztényeket. Ezután elindították a huszonnégy halálraítéltet Nagasaki felé. Az út egy hónapig tartott és jelentős részét gyalog kellett megtenniük. Az uralkodó szándéka az volt, hogy amerre csak a menet elhalad, elrettentse a keresztényeket a hitüktől. Ám ennek éppen az ellenkezője történt: a vértanúságra kiválasztottak mindenütt erőt öntöttek a hívekbe, azok pedig, különféle módokon s ahogy csak lehetett, szolgálatukra voltak. E szolgáló keresztények közül ketten csatlakoztak is a rabokhoz, hogy mindig mellettük lehessenek, ezért a parancsnok egyszerűen besorolta őket a kivégzendők közé.

Február 5-én Nagasakiban, a kikötő előtti dombon az egész városnak szánt látványosság volt a kivégzés. Az áldozatokat keresztre kötözték,
ők pedig a Te Deumot énekelve készültek a halálra, majd a keresztről buzdították a hívőket. A vértanúk között lévő gyermekek a Laudate pueri Dominum (Dicsérjétek gyermekek az Urat) kezdetű zsoltárt énekelték. Életüket két-két katona lándzsája oltotta ki, keresztben szúrták át mindegyikük szívét.

Miki Pál Kiotóban született 1556-ban. Öt éves korában keresztelték meg, s amikor húsz éves lett, felvételét kérte a jezsuita rendbe. Kétévi próbaidő után noviciátusra bocsátották. Amikor tanítani kezdett, nagy hatása volt, mert jól ismerte a buddhizmust, és tudott vitatkozni a boncokkal is. Ogantino helyettes tartományfőnököt elkísérte prédikáló útjaira, s nem sokkal később ő maga lett Japán leghíresebb szónoka. 1596. december 26-án tartóztatták le két novíciustársával, Kisai Jakabbal és Szoan Jánossal együtt. Még a kereszten is térített! Az egész vértanú-csoportot róla szokták elnevezni: Miki Pál és társai.

Rica Szent Katalin
1522-1590 domonkos apáca Február 13.

Caterina de’Riccit eredetileg Sandri-nának hívták. Egy firenzei nemes leánya volt, és már ötéves korában elvesztette anyját. Nagynénje, egy bencés kolostor apátnője nevelte kolostorában. A leányka korán vonzódott a szemlélődő élethez. Apját, aki férjhez akarta adni Sandrinát, csak nagy nehezen sikerült más belátásra bírni. Tizenkét évesen belépett a pratói domonkos nővérekhez, és felvette a Katalin nevet.

Belépése után megbetegedett, és éveken át sokat szenvedett. Jézus szenvedéséből merített erőt fájdalmai elviseléséhez, az ő korában bámulatos hősiességgel.

Már tizenkilenc évesen újoncmesternő lett, később pedig szubpriornő, és harmincéves kora előtt priornővé választották. Akkoriban az volt a szokás a kolostorokban, hogy előkelő hölgyeket tettek meg főnöknőnek;
Katalin esetében azonban nem ez volt az egyedüli ok, ugyanis hamarosan felismerték rendkívüli jámborságát.

Különösen buzgó szeretettel merült bele Krisztus szenvedésének szemlélésébe, és amikor húszéves lett, megkezdődött rendkívüli kegyelemadományainak időszaka. Minden héten csütörtök déltől péntek estig elragadtatásban élte át Katalin az Úr szenvedését. Megkapta Krisztus sebeit is kezére és lábára, valamint a töviskorona lenyomatát a fején, később pedig misztikus eljegyzésének gyűrűjét is.

Elképzelhetjük, mekkora feltűnést keltettek ezek a rendkívüli események a kis Pratóban. Ezernyi jámbor ember — és hasonlóképpen sok kíváncsi is vándorolt a közelebbi és távolabbi környékről a kegyelemmel felruházott Katalin kolostorához. Az állandó látogatások érezhetően megzavarták a kolostori élet nyugodt rendjét. Katalin ezért állhatatosan imádkozott, és nővértársai imáit is kérte, hogy jelenései szűnjenek meg. Imája meghallgatásra talált, és a közösség ismét nyugalomban élhetett.

A kegyelemmel megáldott életében azonban mégis minduntalan csodálatos dolgok történtek. Katalin levelezésben állt a Rómában élő Néri Szent Fülöppel. Mindketten lelki rokonoknak érezték magukat, és szívesen megismerték volna egymást személyesen is, de sem Katalin nem hagyhatta el klauzúráját, sem Fülöp nem vállalkozhatott arra, hogy Pratóba utazzék. Ekkor – mint hírlik – Katalin megjelent nála Rómában, és beszélgetett vele anélkül, hogy pratói kolostorát elhagyta volna; ezt Néri Szent Fülöp és öt más tanú esküvel erősítette meg.

Elragadtatásai nélkül is egyre nőt Katalin híre. Fiatalok és öregek, papok – köztük bíborosok is – és világiak érkeztek hozzá, hogy legkülönbözőbb ügyeikben tanácsra és vigaszra leljenek nála.

Katalin 1590-ben halt meg, hatvan nyolc éves korában; 1732-ben bo doggá, 1746. június 29-én pedig szentté avatták.