Gyónni jó!

96
boldog

„Akinek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek, akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak” (Jn 20, 23) – mondja Jézus a tanítványoknak, akik a zsidóktól való félelmükben éppen elrejtőztek és bizonytalanságban éltek. Vajon hogyan fogadták ezt a jó hírt az apostolok?

 

Vajon felfogták-e akkor, hogy Jézus egyik legnagyobb ajándékát adta át az emberiségnek? Talán akkor rögtön nem tudatosult bennük, mekkora kincset kaptak, de a Szentlélek eljövetele után megnyílt a szemük és értékelni kezdték a rájuk bízott ajándékot.

A Jóisten nekünk is számtalanszor ajándékozza Szentlelkét, nekünk is megnyitja a szemünket és várja, hogy meglássuk a bűnbocsánat szentségének csodálatos voltát. Vajon elfogadjuke ezt az ajándékát?

A mai korban, amikor a pszichológia fejlődésének köszönhetően jobban felismerjük az ember lelki igényeit, különösen is megértjük, hogy a szentgyónás gyógyító hatása még annál is fontosabb, mint ahogyan eddig hittük. Jobban átlátjuk, hogy az Istennel való kiengesztelődés nem csak önmagában jó, hanem az önmagunkkal és az embertársainkkal való kiengesztelődést is eredményezi.

Sajnos a gyakorlatban olykor azzal szembesülünk, hogy a szentgyónást teherként élik meg a hívők, nem pedig ajándékként.

Sok templomba járóra érvényes, hogy megijed a pap személyétől, szégyelli magát, ezért nem megy gyónni. Talán azt szokták leggyakrabban mondani: „Mit gondol majd rólam a pap?

Inkább én egyedül elrendezem Istennel ezt a kérdést! Nem kell nekem közvetítő!” vagy: „Én már olyan bűnös vagyok, hogy az Isten nem bocsát meg nekem”. És halogatják, halogatják…

A második csoport – a ritkán gyónók csoportja. Ezek azok a hívek, akik betartják az Anyaszentegyház öt parancsának a bűnbocsánat szentségére vonatkozó részét: „évente legalább egyszer gyónjál”.

Ők általában azért vallják be a papnak a bűneiket, hogy nyugodt legyen a lelkiismeretük: megtették, amit parancsol az Egyház. Úgy fogják fel, hogy az Istennek van szüksége a gyónásukra, ezért megadják Neki, ami Őt megilleti. Vannak olyan hívők, akik gyakrabban járnak gyónni, de nem szívesen. Ez egy eléggé általános jelenség az Egyházban. Hiszen minden szentség felvételét, a benne való részesülést megünnepelik, csak a szentgyónás marad árnyékban. Félve mennek be és megkönnyebbülve, mégis menekülve jönnek ki a gyóntatószékből. „Vajon hányan vették észre, hogy gyóntam? Mit gondolhatnak rólam? Mindenki azt hiszi, hogy nagy bűnös vagyok, ha sokszor jövök gyónni…”, – és hasonló gondolatok szaporodnak a fejükben. Gyorsan elmondják az elégtételként kapott imát, és le van tudva a szentgyónás.

Van a gyónóknak egy olyan csoportja, akik mindig más papnál szeretnének gyónni, nehogy az állandóan ismétlődő bűnök miatt megszólja őket a pap.

Ez valamivel jobb, mintha egyáltalán nem mennének gyónni, de megvonják maguktól a lelki fejlődés lehetőségét. Hiszen minél többet tud a gyónóról a gyóntató, annál találóbb tanácsot tud adni.

A következő csoport azokból áll, akik igyekeznek rendszeresen gyónni. Céljuk – az isteni irgalom által megtapasztalni a szeretetet és lélekben fejlődni. Ők azok, akik megértik, megérzik, átélik a megajándékozottságot a bűnbánat szentsége által. Megtapasztalják az isteni irgalom ingyenességét és végtelenségét. Megérezhetik, milyen az, amikor kemény elhatározások mellett már hetvenszer hétszer bánták meg ugyanazt, és Isten ugyanúgy megbocsát…

Nem félnek attól, ha gyakrabban kell járulniuk a bűnbocsánat szentségéhez, mert tudják, hogy ez közelebb viszi őket az Istenhez.

Szót kell ejteni az olyan hívőkről is, akik csak ritkán gyónnak, viszont rendszeresen járulnak szentáldozáshoz. Nehezen hihető el, hogy egy embernek több hónapon keresztül nincs mit meg?- gyónnia. Bár járulhat szentáldozáshoz, ha nem követett el halálos bűnt, de félő, hogy rendszeres lelkiismeretvizsgálat nélkül tompul a bűn iránti érzék, és már nem is érzi bűnnek a bűnt.

A másik véglet: ha elkövetünk egy bocsánatos bűnt, már nem megyünk áldozni. Ez sem helyes magatartás, mivel Isten a szentáldozás által is ad kegyelmet, amely megóv bennünket a további bűnöktől. Merjünk áldozni, nem kell minden egyes kisebb vétek után gyónni, elég, ha magunkban őszintén megbánjuk azokat. Ettől azonban még ugyanúgy járjunk rendszeresen gyónni.

A gyónás legmegfelelőbb gyakorisága – havonta egy alkalom. Mit gyónjunk? Ahhoz, hogy helyesen és lelkiismeretesen gyónjunk, mindennapi lelkiismeret-vizsgálatra van szükség.

Csak így alakul ki bennünk a készség, hogy egyre jobban felismerjük, mi az, ami helytelen, hiba vagy bűn volt aznap. Ha közvetlenül gyónás előtt igyekszünk összegyűjteni az általunk elkövetett bűnöket, akkor sok mindenre nem emlékezhetünk és felületes lesz a megbánás.

Minden bocsánatos bűnünket nem tudjuk felsorolni, mert akkor nagyon hosszúra nyúlna a gyónás, de a súlyos és a halálos bűnöket mindenképpen el kell mondanunk, mert ha egyet is elhallgatunk, nem lesz érvényes a feloldozás.

Tanácsos olyan bocsánatos bűnt is mindenképpen elmondani, ami komoly problémára utal.

Ha már elmentünk gyónni és Isten megbocsátott, mi is bocsássunk meg saját magunknak. Nem kell újra és újra meggyónni ugyanazt a bűnt – azt Isten megbocsátotta és eltörölte, akármilyen súlyos is volt. Higgyük el, hogy bár bűnösök vagyunk, így kellünk a Jóistennek. Higgyük el, hogy szeretetből ajándékozta nekünk a gyónás lehetőségét, hogy éljünk vele, mert gyónni jó!

Bundáné Fehér Rita