Hófehérke és Rózsapiroska (népmese)

57

Volt egyszer egy szegény, özvegyasszony. Nem volt egyebe, csak egy házacskája, a házacska előtt egy kertecske s abban két rózsafácska: fehér rózsa nyílt az egyiken, piros a másikon. Két kis leánya volt az özvegyasszonynak, s merthogy hasonlítottak a két rózsafához, Hófehér-kének hívta az anyjuk az egyiket, Rózsapiroskának a másikat.

Kedves, jó gyermek volt mind a kettő, szorgalmatos, engedelmes s a természetük csak annyit különbözött, hogy Rózsapiroska elevenebb, vidámabb kedvű volt, mint Hófehérke. Szerette egymást a két leányka nagyon, mindég együtt jártak erdőn, mezőn; nem féltek az erdei vadaktól, nem is bántotta őket soha egy sem, de sőt ha látták őket, szelíden közeledtek hozzájuk. Madarak ha megpillantották, vidáman énekeltek, őzek, szarvasok ugráltak, táncoltak körülöttök. Akárhányszor megesett, hogy egész nap az erdőben jártak-keltek, még éjjel is kint háltak s az édesanyjuk nem nyugtalankodott miattok: tudta, hogy nem esik semmi bántódásuk.

Esténként az özvegyasszony mesélt nekik, ők meg hallgatták, reggel jókor keltek, segítettek az anyjuknak minden dolgában. Így telt, múlt az idő szép lassan.
Hát egyszer aztán egy este mi történt? Az történt, hogy amint asztalnál ültek s beszélgettek, kopogtatott valaki az ajtón.
– Nyiss ajtót, Rózsapiroska – szólt az asszony –, hátha vándorember keres szállást.
Rózsapiroska az ajtóhoz sietett, hátratolta a zárt, kinyitotta az ajtót, de mindjárt vissza is ugrott: nem ember, de medve állott az ajtóban. Rózsapiroska is, Hófehérke is az ágy mögé bújtak ijedtükben, de a medve megszólalt s mondta:
– Ne féljetek, nem bántok én senkit. A nagy hidegben majd megfagytam, azért jöttem, hogy felmelegedjem itt.
– Szegény medve! – sajnálkozott az asszony. – Kerülj beljebb, feküdj a tűzhely elé, csak arra vigyázz, nehogy a bundád meggyúljon.
Aztán szólt a leánykáknak:
– Hófehérke, Rózsapiroska, jertek elé, ne féljetek, nem bánt a medve.
Mindketten elésompolyogtak s leültek ők is a tűzhely mellé. Megszólalt a medve megint, kérte szépen a leánykákat:
– Jó leánykák, verjétek ki a bundámból a havat.
A leánykák elévették a kis seprűjöket s kiverték a medve bundájából a havat, a medve meg dörmögött megelégedetten, s hálálkodva pislogatott a leánykákra. Úgy nekibátorodtak a leánykák, hogy le is ültek mellé a földre, hempergőztek rajta, simogatták a bundáját, csiklan-dozták a talpát: majd felvetették a házat, olyan jó kedvük kerekedett. Aztán mikor elálmosod-tak, lefeküdtek, elaludtak, elszundított a medve is.
Reggel jókor felkelt a medve, megköszönte a szállást, elbúcsúzott, s visszament az erdőbe. Hanem ettől a naptól kezdve minden este eljött, játszott a leánykákkal, s úgy megszerették a medvét, hogy várva várták minden este.
Elmúlt a tél, jött a tavasz, s mondja a medve Hófehérkének:
– Na, most elmegyek, s az egész nyáron nem jövök el.
– Hová mégy? – kérdezte Hófehérke, s a könny kicsordult a szeméből, úgy elszomorodott erre.
– El kell mennem a rengetegbe, hogy megőrizzem a kincseimet a gonosz törpéktől. Télen, mikor fagyos a föld, nem tudnak feljönni, de nyáron kibújnak a föld alól, s ezer szemem legyen, hogy meg ne lopjanak. Áldjon meg az Isten, Hófehérke!
Nem is ment, de szaladt a medve. Bizony, bizony úgy tetszett Hófehérkének, mintha a medve szeméből is kicsordult volna a könny.
Telt, múlt az idő, s Hófehérke és Rózsapiroska kimentek az erdőbe, hogy száraz gallyat gyűjt-senek. Amint mennek elébb, meglátnak egy nagy, földre döntött fát, s látták, hogy azon ugrált föl s alá valaki, vagy valami: ember-e, állat-e, nem tudták; közelebb mennek a fához, hát egy vén, hosszú, fehér szakállú törpe az, kinek a szakálla a fa hasadéka közé szorult, s semmi-képpen nem tudott kiszabadulni.
– No, mit álldogáltok itt? – kiáltott a leánykákra. – Jertek, segéljetek rajtam.
– Hát mi történt kigyelmeddel? – kérdezték a leánykák.
– Nem látjátok, ostobák? – kiabált a törpe. – Amint el akartam hasítani ezt a fát, a szakállam beléakadt, a hasadék hirtelen összecsapódott s idefogta szép fehér szakállamat.
Próbálták a leánykák mindenféleképpen, de sehogysem tudták kiszabadítani a törpe szakállát.
– Elfutok a faluba emberekért – mondotta Rózsapiroska.
– Te ostoba! – förmedt rá a törpe. – Hát ennél okosabbat nem tudsz kitalálni?
– Csak ne türelmetlenkedjék kelmed – csitította Hófehérke –, mindjárt segítek én.
Történetesen zsebében volt a kisollója, azzal nyissz, nyissz! lenyisszentette a törpe szakállát. Ahogy megszabadult a törpe, fölkapta a zsákját, mely ott hevert a fa mellett s amely tele volt arannyal, s a helyett, hogy csak egy szóval is megköszönte volna a leánykák jóságát, felkapta a zsákot a vállára, rá se nézett a leánykákra, csak eltűnt a rengetegben.
– No, ez igazi fura ember – mondották a leánykák, de többet nem törődtek vele. Amint elegendő gallyat szedtek, hazamentek.
Telt, múlt az idő, egyszer Hófehérke és Rózsapiroska kimentek a patakra, hogy horgásszanak. Amint a patakhoz közelednek, látják, hogy a patak partján valaki, valami vergődik, mintha bele akarna ugorni a patakba. Oda futnak s hát – a törpe volt az.
– Mit akar kelmed? – kérdezte Rózsapiroska –, csak nem akar a vízbe ugorni?
– De már olyan bolond csak nem vagyok – kiabált a törpe. – Nem látjátok, hogy a hal akar belérántani?
Az ám, a törpe hosszú szakálla valahogy összegabalyodott a horoggal s annál fogva rángatni kezdette egy nagy hal. Húzta, rángatta a horgot, de a szakálla miatt nem tudta rándítani elég erővel, s ha oda nem érnek a leánykák, bizonyosan belebukik a vízbe. De a leánykák hirtelen elvágták a szakállát, kiszabadították a horogból. Hát azt hiszitek, megköszönte ezt a törpe? Dehogy köszönte, dehogy köszönte! Elkezdett kiabálni, szitkozódni, hogy egyebet sem tud-nak, csak mindég az ő szép szakállából vágnak le, úgy segítnek rajta!
Ahogy megszabadult, fölkapott egy zsákot a nádasból; az a zsák tele volt drága gyöngyökkel, s egy szempillantás alatt eltűnt, mintha föld nyelte volna el.
Telt, múlt ismét az idő, az özvegyasszony beküldötte a városba a leánykákat, hogy vegyenek tűt, cérnát, szalagot s mi mást. Egy nagy kopár pusztaságon mentek át a leánykák, azon a pusztaságon nagy óriás sziklák voltak szerteszéjjel. Ott a sziklák felett egy szörnyű madár kerengett, aztán egyszerre csak leszállott a földre egy szikla mellé. Abban a pillanatban ször-nyű sikoltást hallanak, futnak oda, s hát az a nagy madár – keselyűsas volt az! – éppen fel akarja venni a törpét a hátára s vinni, ki tudja, hová, merre. Nosza, a leánykák megragadták a törpét, s addig küzdöttek a sassal, hogy végre is eleresztette a törpét. Ahogy megszabadult a törpe s magához tért az ijedtségtől, rárivallt a leánykákra:
– Hát aztán nem tudtatok vigyázni jobban? Mind összeszaggattátok a ruhámat, haszontalanok, ügyetlenek!
Azzal felkapott egy zsákot a szikla mellől (tele volt a zsák drágakővel) s eltűnt.
A leánykák csak mosolyogtak rajta, megszokták már a hálátlanságát, nem törődtek vele. Bementek a városba, ott elvégezték vásárjukat, aztán jöttek vissza szép csendesen. Hát amint jönnek visszafelé a pusztaságon, kit látnak megint? Ott ült egy kicsi tiszta helyen a törpe, kiürítette a zsákból a drágaköveket. A nap éppen akkor szállott le, visszasütött a drágakövek-re, ragyogtak, tündököltek s a leánykák ámulva, bámulva állottak meg, úgy csodálták a ragyo-gó drágaköveket. Egyszerre csak felpillant a törpe, meglátja őket, rájuk kiált:
– Na, mit álltok, mit tátjátok itt a szájatokat?
Felugrott nagy mérgesen, hogy tovább állítson, de abban a pillanatban kilép az erdőből a medve, szalad feléjük szörnyű ordítással; szaladott volna a törpe is, de a félelemtől földbegyö-kerezett a lába. Mikor a medve odaérkezett, a törpe összefogta a kezét, úgy könyörgött.
– Hagyd meg életemet s neked adom ezt a sok drágakövet!
De a medve nem hallgatott reá, csak rátapintott a talpával, s a gonosz törpe még jajt sem kiálthatott – vége volt.
Hófehérke s Rózsapiroska is, mikor messziről látták a medvét, elszaladtak, mert nem ismerték meg az ő kedves medvéjüket, de a medve utánok szaladt, megállította őket:
– Ne féljetek, Hófehérke s Rózsapiroska, várjatok, veletek megyek én is.
A leánykák megismerték a hangjáról, megálltak, s ím, amint a medve közelükbe ért, nem volt az már medve! Hirtelen levetette magáról a medvebőrt, s színarany gúnyába öltözött, deli, szép királyfi állott előttük. Mondta a leánykáknak:
– A király fia vagyok én, de ez az istentelen törpe, aki a kincseimet ellopta volt, megvarázsolt. Medveként kellett élnem az erdőben, míg kezem közé nem került, s ki nem nyomtam belőle a gonosz lelkét.
Még aznap eljegyezte a királyfi Hófehérkét, a testvére meg Rózsapiroskát. Az anyjukat s a két rózsafát magukkal vitték a királyi palotába, volt ott aztán lakodalom, hét országra szóló. A rózsafácskákat elültették az ablakuk előtt, s nyílott minden esztendőben fehér rózsa, piros rózsa, nyílik most is – aki nem hiszi, menjen oda s nézze meg!

(A Grimm testvérek gyűjtése)