Húsvéti fények

Reszket kezemben a gyertya, mintha kezdő ministráns lennék, úgy szorongatom, mint újmisés koromban Nagykátán. A húsvéti ünnepet, a feltámadás ujjongását nem lehet megszokni.

Indulok a templomba és énekelem Krisztus világosságát.

Szaporodnak a fények, mind több és több gyertya világol, mire a tartóra helyezem a feltámadás örömének fényét, a húsvéti gyertyát. Zeng az „Istennek legyen hála” a hívek ajkán, s András barátom elkezdi az öröméneket. Tetőtől talpig mondja, az egész ember énekel, számára ez nem szereplés, hanem fölzárkózás a titokhoz.

Gyönyörű indítása ez a legnagyobb liturgiának, a húsvéti misztériumot körülölelő áhítatnak, hiszen mindannyian tudjuk, hittel valljuk, hogy Krisztus ez a fény.

Mi a fény gyermekei vagyunk, nem a sötétség fiai. A fényt pedig nem lehet véka alá rejteni, az gyertyatartókra való, hogy világítson a ház lakóinak, hogy megszüntesse a botorkáló esetlenséget és megtanítson járni. A mi kézvezetőnk: Krisztus. S a nagyböjti hallgatás, a nagypénteki sötétség átszenvedése után most felszabadult örömmel ujjongva énekelünk alleluját.

Fények a kezekben Nézem a közösséget. Javarészt ismerősek az arcok, egy nagy család fénylik most a föltámadás ragyogásában, a kezekben gyertya.

Gyertya a ministránsok kezében, gyertya az épp most gyógyult nagymama kezében, aki hálát ad, hogy még egyszer eljöhetett a föltámadás fényeiben gyönyörködni, gyertya a sokgyermekes apa kezében, mintha csak az életet vállaló világosságot tartaná, amely a húsvéti sziklából árad, gyertya a képviselőtestület tagjainak a kezében, akik nem kötelességből vannak itt együtt, hanem azért, mert valóban Jézust képviselik, az egyházközség színeiben. Sorra gyulladnak a reménység lángjai, kézről kézre lobban az öröm: Krisztus föltámadott!

Gondolkodom a gyertyát tartó kezek boldogságán, miközben szembenézek az ünnepelni tudó hívőkkel, azokkal az emberekkel, akiknek a húsvét nemcsak eszem-iszom, nem csupán sonka, tojás és torma, nem locsolkodási verseny, hanem Istentől megszentelt öröm, az élet értelmének forrásvize, olyan győzelem, amely halállal győzte le a halált.

Itt most minden kéz a föltámadt Jézus kezéhez hasonlít. Jézus kezéből árad a világosság. Ezeken a kezeken ott vannak az élet sebei, sőt a fényességben még jobban látszanak, mint azelőtt, de most a békesség hírnökeivé válnak: „Testünkben Jézus kínszenvedését hordozzuk szüntelen, hogy Jézus élete is megnyilvánuljon testünkön” (2Kor 4,10).

A szenvedés fekete kriptáját, a halál sötét éjszakáját beragyogta a Föltámadt Üdvözítő diadala, s attól kezdve megváltozott a történelem, megváltozott az élet értelmét faggató okoskodás: csak azóta vallhatjuk, hogy érdemes élni, mióta meghalni is érdemes. És ezt a döntő fordulatot Krisztus föltámadásának köszönhetjük.

Fények a szemekben

Egyszer csak azt látom, hogy az összegyűlt híveknek gyertyává változott a szemük. Csillognak, égnek, világítanak, úgy lesik a nagyszombati ujjongás minden mozdulatát, mintha most látnák először. De hiszen igazuk van! Ebben az évben először látják. Idén még nem volt húsvét.

Milyen gyönyörű a kismamák szeme, amikor először mutatják nekik az újszülöttet, méhük virágát. Milyen ragyogás keríti hatalmába a szerelmes asszonyt, ha társa egy távoli útról végre megérkezik. És hogyan sugárzik a kórházból gyógyultan távozók arca, amikor elköszönnek az orvostól…

Most azt ünnepeljük, hogy Jézus újra megszületett a föld méhéből – virágunk és szép termő águnk lett – azért vigadozunk, mert a szenvedés és halál hosszú, fárasztó, kimerítő utazásából végre visszaérkezett, meggyógyult az, akit már mindannyian gyógyíthatatlannak gondoltunk.

A dolgok halotti csöndje fölött megcsillant a fény, a száraz fák virágba borultak és az emberek sorba állhatnak a reményért.

Fények a szívekben

Csak akkor loboghat gyertya a kezünkben, csak akkor csillanhat fény a szemünkben, ha mi magunk is fénnyé válunk. Ahogy az igazságról tanúságot tevő Keresztelő János égő és világító fény volt (Jn 5,35), úgy kellene a föltámadt Jézushoz tartozó hívőnek is világítania.

Könnyű gyertyákat gyújtani Jézus sírja előtt, de ahhoz, hogy mi magunk is gyertyává váljunk, hogy égve égjünk Jézussal és Jézusért, ahhoz már cselekedetekre van szükség. Nekünk kellene fénnyé válnunk!

Mindig megrendül a szívem, ha az emmauszi tanítványok történetét olvasom (Lk 24,13-35). Ezek a tanítványok még a szemüknek sem hisznek, csak a kenyértörés pillanatában nyílik meg a szemük, akkor ismerik föl, hogy Jézus az, akivel útközben beszélgettek.

Ezt az örömöt, a feltámadt Üdvözítővel való találkozást természetesen nem képesek magukban tartani.

Szaladnak vissza Jeruzsálembe a „tizenegyhez” és társaikhoz, hogy ők is osztozzanak boldogságukban. És ebben a sietségben újra meg újra visszatér az élmény ereje: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk?”

Akinek Jézus beleszól az életébe, az fénnyé válik.

Annak lángol a szíve, lángol a lelke, az életével tesz tanúságot arról, hogy a halál gőgjét megtörte Isten alázata.

Enzsöl Ellák Szeretet-hittan c. könyvéből