Mese – A háromlábú boszorkány

64

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, kerek erdő. Annak a közepén élt egy kis kunyhóban egy öreg boszorka. Azért bújt el az erdő közepén, mert szégyellte magát az emberek előtt – ugyanis három lába volt szegénynek. Sehogy sem bírt megbékülni a külsejével, rettenetesen szeretett volna széppé, fiatallá változni, de akárhány varázslókönyvet tanulmányozott át, nem talált orvosságot a bajára. Mígnem egy szép nyári napon egy ósdi, poros könyvben egy olyan varázsital receptjére bukkant, amit ha pontban éjfélkor valakinek a fülébe cseppent, az azon nyomban testet cserél vele.

A hozzávalókat még aznap be is gyűjtötte – bár estére már sajgott mind a három lába -, és rögvest meg is főzte a varázsitalt. Igen ám, de honnan kerítsen ő a házába egy szép, fiatal lányt? Szerencséjére erre volt egy könnyebb varázslat, amit már régóta ismert, a gombanövesztés. Miután ezt a varázslatot is elvégezte, nagyon elégedetten feküdt le.

– Ez majd idecsalogatja valamelyik szépséget a faluból!

Élt a közeli faluban egy kedves, fiatal leány. A szülei már rég meghaltak. A nagymamája nevelgette, de egy éve ő is a mennyországba költözött, és mióta a testvérei megházasodtak, teljesen egyedül élt. A konyhakertből és a gombaszedésből tartotta fenn magát nagy nehezen. Azon a bizonyos reggelen is elindult, hogy a nap első sugarainál felszedje a legszebb gombákat, amiket majd elad a piacon. Alighogy az erdő szélére ért, egy gyönyörű, nagy bükkfagombát pillantott meg. Ahogy lehajolt, hogy fölszedje, kissé beljebb még szebb gombát látott. Attól beljebb egy még nagyobbat, kissé tovább pedig egy annál is szebbet… Ahogy biztosan kitaláltátok, a “gombaösvény” egyenesen a boszorka kunyhójához vezetett. Amikor a lány az utolsó gombát is felszedte, felnézett, és ijedten látta, hogy már sötétedik. Fogalma sem volt, hogy jut ki az erdőből. Nem messze egy kunyhót pillantott meg.

– Akárki lakjon is ott, megkérem, engedjen be éjszakára – döntötte el magában. A boszorka persze kedvesen fogadta, meleg vacsorát főzött, nyájasan kínálgatta. – Milyen kedves tetszik lenni! – mondta a lány. -A néni a nagymamámra emlékeztet, akit annyira szerettem! Igazán, nagyon tetszik hasonlítani hozzá, még a kedves hangja is pont olyan!

A boszorka valami furcsát érzett a szíve táján. Még soha senki nem mondott neki ilyet. “Csak semmi érzékenykedés!” – mondta magának. “Nemsokára eljön az én pillanatom!” Miközben a tűz körül tett-vett, egy pillanatra meglibbent a szoknyája.

– Ó, – kiáltott fel a lány – a néninek három lába van? A nagymamám mindig mondta, hogy jó lenne neki még egy láb, mert olyan gyakran megbotlik, akkor, ha az egyik kifordul, a másik kettő még mindig megtartaná – nevetett.

Sokáig beszélgettek aznap este. Elalvás előtt a lány komolyan odafordult a boszorkához.

– Kérdeznék én valamit a nénitől! Miért tetszik itt magányosan élni? Tessék eljönni velem a faluba! Úgyis egyedül lakom már egy éve, annyira örülnék, ha lenne valaki, akivel megosztanám örömöm-bánatom, szegényes sorsom. A néni olyan kedves és jó! Lenne kit szeretnem, engem is szeretne valaki. Tessék reggelig meggondolni! – Azzal a lány elaludt. A boszorka lelkében nagy vihar dúlt. “Kedves és jó” – a rég nem hallott szavak visszhangoztak a szívében. De egy másik hangot is hallott. – Itt az alkalom! Közeleg az éjfél! Most fiatal lehetsz és szép!

– De mi hasznom belőle, ha továbbra is csak egyedül leszek! – morfondírozott.

Végül elmúlt az éjfél anélkül, hogy rá tudta volna szánni magát, hogy a varázsitalt a lány fülébe öntse. Nem hunyta le a szemét egész éjjel, és hajnaltájt a varázsitalt kiloccsantotta az ablakon. (Egy arra járó egérre és egy ott szálló pillangóra is jutott egy csepp; kettőjükből lett a denevér; a repülő bőregér.) Amikor a lány felébredt, a boszorka közölte vele, hogy elfogadja az ajánlatát, és vele megy a faluba. A lány örömében a nyakába ugrott, és két hatalmas puszit nyomott a banya ráncos arcára. – De hiszen ez csodálatos érzés! – állapította meg magában a boszorka.

A faluban néhány napig még beszéltek a furcsa néniről, akinek három lába van. De azután megszokták, meg is szerették, mert mindenkihez volt egy jó szava. A lánynak pedig jóra fordult ezután a sorsa, mert a boszorkány-néne kis varázslatai – és saját szorgalma – segítségével mindig nála termettek a legszebb, legnagyobb zöldségek, amiket jó áron tudott eladni. Nemsokára kérője is akadt egy jóravaló falubeli fiú személyében, megtartották a lakodalmat, attól kezdve boldogan éltek tovább hármasban, majd jöttek a gyerekek. Évekkel később a boszorka békességben meghalt, tisztességgel eltemették. De az áldás-varázslat, amit a fiatalokra hagyott, sohasem múlt el a házuk tájáról, és – ha nem is lettek gazdagok – munkájukkal mindig elő tudták teremteni a szükségeset, és még ma is szeretetben élnek, és őrzik a boldog boszorkány emlékét.

Popovicsné Palojtay Márta