Mese – A rövidnyakú zsiráfok földjén

45

A földkerekség egyetlen más pontján sem éltek ezek az állatok, csak ezen a szigeten fejlődtek ki, mégpedig azért, mert kedvenc ételük – a törpe mangrove levél – legelésére csak akkor volt lehetőségük, ha az évezredek alatt hosszú nyak helyett rövidet növesztettek. Mivel a kis szigeten bőven termett a törpemangrove, a törpenyakú zsiráfok vidáman csemegézték a termését, semmi baj nem történt, míg a gonosz Rettentő Roland kapitány a sziget partjaira nem lépett.

Miután elásta kincseit, eszébe jutott, hogy ezek a különleges állatok esetleg kíváncsi embereket vonzhatnak a szigetre, így elhatározta, hogy egytől egyig elpusztítja őket. Ám a rövidnyakú zsiráfokat az erdőben megtalálni nem volt könnyű, ezért kalózaival nekiállt, és különböző módszerekkel szinte teljesen kipusztították a törpemangrovét a szigetről.

Gonosz tettük befejezése után abban a tudatban távoztak a szigetről, hogy néhány év múlva élelem hiányában elpusztulnak a rövidnyakú zsiráfok.

Azóta eltelt néhány év, amikor Pöttyös kapitány és Barackvirág, a két jószívű tengerész kikötött a sziget partjainál.

Amint partra léptek, Barackvirág azonnal felismerte, hogy a földdarab, ahol járnak, az a legendás kis sziget, amiről még nagyapjától hallott, és amelyet oly kevesen ismernek: a rövidnyakú zsiráfok földje.

– Ugyan, kiskomám, miről beszélsz! – mondta Pöttyös kapitány – Én még soha életemben nem hallottam erről a szigetről, és ahogy így elnézem, itt nem is lakik semmiféle legendás, rövidnyakú zsiráf.

– De, de! – erősködött Barackvirág – Higgye el nekem, kapitány uram, hogy ez az a sziget, ahol ezek a csodálatos állatok élnek, és hogy ezt bebizonyítsam, addig nem nyugszom, amíg meg nem lelek egyet a törpemangrove erdő sűrűjében.

Pöttyös kapitány csak hümmögött magában, mert bizony akármerre fordította a fejét, nemhogy rövidnyakú zsiráfot, de egyetlen szál törpemangrovét sem látott. Ám amikor hosszas bolyongás után a sziget közepére értek, egyszer csak panaszos hangok ütötték meg fülüket. A hangok irányába nézve döbbenten vették észre, hogy egy magas sziklafennsík tövében néhány különleges állat üldögél búslakodva.

– Nézze csak kapitány, nézze – kiáltotta Barackvirág – ott vannak a zsiráfok! – majd előre szaladt.

– Nos, kiskomám! Ha ezek a rövidnyakú zsiráfok, akkor ezek nagyon szomorú állatok, mert ilyen panaszos nyöszörgést, szinte emberi sírdogálást erdei lényektől még sohasem hallottam.

– Nem értem, mi történhetett velük! – mondta Barackvirág, aki bár nagyon boldog volt, hogy megtalálta a rövidnyakúakat, mégis sírni lett volna kedve, látván, milyen borzasztó állapotban vannak.

Pöttyös kapitány egyre csak törte-törte a fejét, miközben maga körül vizsgálódott, hogy mi okozhatja a tragédiát. Amint nézegetett, arra lett figyelmes, hogy a sziklafennsíkon – amelynek tövében a néhány rövidnyakú zsiráf gyülekezett – másfajta növények élnek, mint köröskörül az erdőben. Amikor ezt észrevette, arra gondolt, hogy a zsiráfok – ha igaz, amit Barackvirág nagyapja mesélt – csak a törpemangrove levelét eszik, és lehet, hogy e növény a szigeten már sehol máshol nem terem meg, csak a sziklafennsík zsiráfok számára elérhetetlen magasságában.

Hogy igazáról meggyőződjön, egy kötél segítségével ripsz-ropsz felmászott a sziklákon, majd késével néhány ágat levágva, a leveleket a rövidnyakú zsiráfok elé dobta. Az állatok sosem látott mohósággal vetették magukat a friss levelekre, amiből aztán Pöttyös kapitány és Barackvirág megértette, hogy bizony a szerencsétlen teremtmények már régóta éheznek. Miután Pöttyös kapitány megfejtette a rejtélyt, Barackvirággal hatalmas munkába kezdett, és néhány nap elteltével ösvényt vágtak a zsiráfok számára, hogy feljuthassanak a fennsíkra, és kedvükre lakmározhassanak. Sőt, amint ezzel elkészültek, még arra is volt gondjuk, hogy a fennsíkon található facsemeték közül jó néhányat az erdő többi részén is elültessenek, hadd nőjön és szaporodjon a szigeten a törpemangrove, és a zsiráfoknak ne kelljen soha többé az éhezéstől rettegniük.

Hatalmas volt a boldogság a rövidnyakú zsiráfok között, akik – okos állatok lévén – rögtön észrevették, hogy milyen jó dolgokat tesz a két ismeretlen tengerész az ő érdekükben. Amikor Pöttyös kapitány és Barackvirág végeztek a munkával, a legidősebbnek látszó rövidnyakú böködni kezdte őket az orrával.

– Vajon mit akarhat ez a kedves Istencsudája? – kérdezte Pöttyös kapitány, miközben azt érezte, hogy a zsiráf egyre erősebben taszigálja a sziget belseje felé.

– Nem tudom – mondogatta Barackvirág -, de az az érzésem, hogy mutatni akar valamit.

Néhány órai taszigálás után a sziget egy különlegesen sötét helyén a zsiráf kaparászni kezdte a földet a lábával, mindaddig, amíg a kapitány meg nem értette, hogy a zsiráf mit akar, és az ásójával segíteni nem kezdett neki.

A következő pillanatban Pöttyös kapitány és Barackvirág ásója egy faláda tetején koppant, amely bizony Rettentő Roland elásott kincseit rejtette. No lett is nagy boldogság! Pöttyös kapitány azt sem tudta, hogyan hálálkodjon a zsiráfnak. Hiszen ha a talált kincs nagy részéből a rászorulóknak is segít, még akkor is marad annyi, hogy igazi hercegként végre elnyerhesse Málna hercegnő kezét.

Amikor a hálás Pöttyös kapitány és Barackvirág elhajóztak a szigetről, meghatódva látták, ahogy a rövidnyakú zsiráfok a lehető legmagasabbra emelt fejjel, kinyújtott nyakkal, hangos, vidám kiáltásokkal búcsúzkodnak tőlük, sorfalat állva a tengerparton.

Pöttyös kapitány meséiből