Mese – Öreg Janó

72

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hullámzó halastó, s annak a partján egy halászfalu. Ott élt Öreg Janó, a partőr.

Mióta az eszét tudta, mindig a vizet járta öreg-öreg csónakjával. Vigyázta a partot, őrizte a száradó halászhálókat, számolta a csónakokat, figyelte a vizet. A gyerekek lesték minden mozdulatát.

Tudott Öreg Janó egyebet is: tudott hálót hurkolni, horgászzsinórt csomózni, óriásharcsát fogni, halászlét főzni, gőzölgő szurokkal csónakot javítani, és tudott új csónakot építeni, sőt, az új csónakot vízre is tudta bocsátani az öreg-öreg csörlővel, amelyet ő maga szerkesztett még fiatal korában. Akkoriban még ő emelt kalapot a falu vénei előtt.

Egy este, amikor befejezte a munkát, s éppen a csónakját próbálta kihúzni a partra, odaugrott mellé egy fiatal halász:

– Hagyd csak, öreg, ez már nem neked való – mondta.
– Majd én! – s egyetlen mozdulattal partra húzta a csónakot.
– Köszönöm – hálálkodott Öreg Janó, és hazaballagott. Egy másik este, amikor éppen a vizet merte ki a csónak fenekéből, a szomszéd halászasszony szólította meg:

– Ne hajolgass, öreg – mondta. – Majd én! – azzal könnyedén kimerte a vizet az utolsó cseppig.

– Köszönöm – motyogta Öreg Janó, és hazaballagott.

Egy saras őszi napon, amikor a vizesvödrével baktatott a kútról hazafelé, egy korosabb halász lépett melléje, majdnem olyan öreg, mint ő.

– Még nyakad töröd a csúszós úton – mondta. – Majd én viszem a vizesvödrödet!

– Köszönöm, de én is… – kezdte volna Öreg Janó. – Hazakísérlek, hogy bajod ne essen! – karolt bele készségesen a másik.

– Köszönöm – sóhajtotta Öreg Janó.

Akkoriban már az egész falu kalapot emelt előtte.

– Úgy látszik, én vagyok a legöregebb – gondolta Öreg Janó. – Hja, az idő eljár…

Attól kezdve csak titokban tevékenykedett, s egyre többet ült otthon. Egyik szomszédasszonya megfőzte s helybevitte az ebédjét.

– Köszönöm – mondta minden nap Öreg Janó. Másik szomszédja tüzelőt gyűjtött, s begyújtotta a kemencéjét.

– Köszönöm – mondta neki is Öreg Janó.

A harmadik szomszéd vizet hordott a kútról.

– Köszönöm – mondogatta Öreg Janó.

– Milyen kedves hozzám mindenki – gondolta. – Miért vagyok mégis szomorú?

– Úri dolgom van – gondolta később, de nem lett jobb kedve.

Egyszer híre járt, hogy közös halászbárkát épít a falu, akkorát, hogy minden halász beleférjen. Mindenki a bárkán dolgozott. Öreg Janóról egészen megfeledkeztek. Telt-múlt az idő. Elkészült a halászbárka, s eljött a vízre eresztés napja.

– Hórukk! Hórukk! – kiabálta erőlködve az egész falu, de a bárka meg se moccant.

– Hívjuk Öreg Janót! – kaptak észbe a gyerekek. – Ő annyi mindenhez ért! – Öreg Janó! Öreg Janó! Segíts, Öreg Janó!

– Itt vagyok – bújt elő a kemence mellől Öreg Janó. – Engedd vízre az új bárkát! Te értesz hozzá! Öreg Janó egy szót sem szólt, csak megolajozta az ütött-kopott, öreg-öreg csörlőt. Egy rozsdás nyikorgás… Két rozsdás nyikorgás…. S a bárka lassan, méltósággal vízre ereszkedett.

– Maradj a tóparton, Öreg Janó! Őrizd az új bárkát!

Vigyázz a hálókra meg a csónakokra, mint azelőtt!

– Nem bánom… Ha szükség van rám… – mondta boldogan Öreg Janó, s egy percig sem kérette magát.

Azóta is ott szolgál öreg-öreg csónakjában, vigyázza a partot, őrzi a száradó halászhálókat, számolja a csónakokat, óvja az új bárkát, figyeli a vizet. A gyerekek lesik minden mozdulatát.

Ha ideje engedi, hálót hurkol, horgászzsinórt csomóz, óriásharcsát fog, halászlét főz, gőzölgő szurokkal csónakot javít, ha kell, új csónakot épít, s ha kész a csónak, vízre is tudja bocsátani, mert Öreg Janó tud annyit a halászéletről, mint az egész halászfalu együttvéve.

Döbrentey Ildikó