Miért jött Jézus?

78

Egyik egyházközségünkben történt.

X asszony korábban nem ismerte Istent. A saját bevallása szerint is olyan életet élt, ami keresztény szempontból szégyellni való. Ki tudja, hogyan, elkerült egy lelkigyakorlatra.

Ott megtapasztalta Jézus szeretetét és megbocsátását. Megtért, és nagy energiával kezdett az egyházközségben munkálkodni. De aztán jöttek a régi, jó hívek, akik “sohasem hagyták el a szülői házat”. Ők, csakúgy, mint “az idősebbik fiú”, ferde szemmel néztek a megtért tékozlóra.

Az asszonynak gyakran fülébe jutottak a megjegyzéseik: “Mit keres EZ itt?” “Tudjátok, ki volt ő korábban?” “Játssza itt az eszét, pedig én tudom, milyen életet élt!”

A megjegyzések bántották, de nem ment el, hűséges maradt. “Fáj, amit mondanak, de tudom, hogy Jézus szeret és megbocsátott nekem.” Csak visszahúzódott – a lelkesedését, hogy tegyen valamit, letörték az egyházközség farizeusai.

Nem gondolom, hogy a történet egyedi. Talán minden egyházközségben előfordult már hasonló. De ha hagyjuk, hogy ilyenek megtörténjenek, akkor megkerülhetetlenül elénk kellene, hogy tornyosuljon a kérdés: MIÉRT JÖTT JÉZUS?

Ő maga adja meg a választ Lukács evangéliumában:

“Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.” (Lk 19,10). És: “Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.” (Mt 9,13) Ha jobban körülnézünk az evangéliumokban, tele vannak hasonló kijelentésekkel és példabeszédekkel. Ott van az elveszett juhról szóló példabeszéd.

“Mondom nektek, nagyobb öröm lesz a mennyek országában egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége rá, hogy megtérjen.” (Lk 15,7) Elgondolkodhatunk Zakeus vagy Máté történetén is. Aztán a vámos és a bűnös imádságának jelenete a templomban sajnos kísértetiesen hasonlít sok mai templomi közösségünkre.

A legszebb talán a tékozló fiúról szóló példabeszéd, ami olyan gyönyörűen mutatja be a Mennyei Atya irgalmát a bűnösök iránt.

Jézus sohasem a magukat jóknak gondolókat kereste. Azokhoz ment, akik tudatában voltak bűnösségüknek, és “hagyták, hogy megmentsék őket”. (ApCsel 2,47).

Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy vajon ha Jézus most jönne el, közülünk, templomba járók közül hányan bizonyulnánk farizeusoknak (mi rendszeresen templomba járunk, mindennap végezzük az imáinkat, böjtölünk és adakozunk, bezzeg mások!) – és hányan vallanánk meg, hogy bizony bűnösök vagyunk, akiknek feltétlenül szükségünk van az ő irgalmára és kegyelmére, mert a magunk erejéből és a sok elmondott imagyakorlat által sem tudunk szabadulni a bűneinktől!

Emlékszünk-e Jézus szavaira, mit mondott a farizeusoknak, akik úgy gondolták, biztos helyük van a mennyben? “Bizony mondom nektek: A vámosok és utcanők megelőznek benneteket Isten országában!” (Mt 21,31) Hozzánk is szólhat ez, csak úgy, mint másik felszólítása: “Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot!” (Mt 9,13)

Egyházunk ragyogóan szép, mint a vőlegényének felékesített menyas.- szony – tükröződik-e ez a fény az én életemben? Sajnos, sokszor mégis szomorú látvány az egyházunk, amikor hiányzik vallásosságunkból a frissesség, az öröm, ami vonzó lehetne – az élet, maga a Lélek! Mintha befalaztuk volna magunkat a templomainkba, ahol önmagunkkal megelégedve látogatjuk szertartásainkat és elítéljük a távolmaradókat. Eljárunk gyónni, ahol talán elégedetten állapítjuk meg, hogy csak kisebb bűnökben vagyunk vétkesek – de jaj, észrevesszük- e magunkon a farizeusok vétkét?

Vajon vonzó-e a keresztény életünk?

A templomaink sok helyen nem telnek, hanem lassan üresednek. Lehet ezért szidni a mai világot, a papokat, a médiát – de nem velünk, magukat kereszténynek vallókkal van-e inkább baj? Az első keresztények és a szentek úgy éltek, hogy életük láttán emberek tömegei akartak Jézushoz tartozni mindenáron, még az életük árán is.

Hogyan szóljunk azokhoz, akik nem járnak templomba és nem élnek keresztény életet? Biztassuk őket az Úr irgalmával! Talán azért is kerülik a templomot, mert a szívük mélyén szégyellik titkolt bűneiket. Hirdessük nekik: “Elérkezett az Úr kegyelmének esztendeje.” (Lk 4,19). Ráadásul így magunknak is érdemeket szerzünk: Szent Fausztina nővér látomásaiban Jézus jutalmáról biztosítja mindazokat, akik az ő irgalmasságának tanítását terjesztik.

Nagyböjtben, a bűnbánat idején adjunk hálát az Úrnak az Ő végtelenül nagy irgalmáért, és legyünk mi is irgalmasok másokhoz! Ismerjük be örömmel, hogy mi is egy vagyunk a bűnösök között: így tudjuk igazán felfogni és elfogadni a megváltást, és így majd nekünk is örvendeznek a mennyben!

Popovicsné Palojtay Márta